Az első magyar halászati múzeum (magyar ismeretterjesztő műsor) Feliratozva a Teletext 111. oldalán. (magyar ismeretterjesztő műsor, 25 perc) A gyűjtőszellem úgy szabadul ki egyes emberekből, mint a szellem a palackból. Ez az a szenvedély, amely csodálatos értékeket teremt. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről, és arról a kultúráról, amit megtestesítenek. A gyűjtők gyűjteményeikkel különböző fázisokban vannak: van aki még gyűjt, van aki felhalmozta a tárgyakat és van aki már múzeumba rendezte azokat. Egy közös van bennük: valamennyien értéket mentenek és mindegyikük a közjót akarja szolgálni. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről. Az alapító, Lévai Ferenc gyerekkora óta szenvedélyesen szereti a halat. Mindenféle halat: kicsit, nagyot, közepeset - csak hal legyen. Ez a szenvedély ma is tart, és Rétimajorban, egy több száz hektáros területen több tóban is nevel, tenyészt halakat. A múzeumban pedig olyan kincseket láthatunk, melyek 30-40 évvel ezelőtt még egy szakma mindennapi tárgyai voltak, ám a technikai fejlődés egyik pillanatról a másikra eltűntette őket sok száz ember életéből. Ezeket gyűjti Lévai Ferenc és közben szenvedélyesen mesél minden darabjáról.

Tízezer évekig abból élt az emberiség, hogy a legegyszerûbb állatot a halat tudta fogni. A törzsfejlõdés elején nem is tudtunk mást megfogni, csak a halakat mert azok voltak azok, akiket elkerítettünk egy kis patakot néhány ággal, néhány hal megfogódott és ott maradt. Minden más állat futott, rohant, harapott, rúgott. És mi ezt nem tudtuk megcsinálni, ezért a halászat valódi õsfoglalkozás. Nem a magyaroknak, az emberiségnek. Dobóháló, a legõsibb szerszám, a világon mindenütt használják. Most megmatatnám, hogy néz ki a vetõmag, Ezek a legkedvesebb kis halacskáim, az apróságok. Már jöjjenek ide a takarmányozásra, és a nád szélén gyülekeznek. Próbálunk egy óvatos dobással néhányat elejteni belõlük. Hát ez a két alaphalunk Magyarországon. A pikkelyes ponty, meg a tükör ponty. A pikkelyes az õsibb fajta, ez volt az alapváltozat. És ahogy persze megkívánta a világ, mutációból kitenyésztették azokat amelyeken kevesebb pikkely van, mert így nem kell annyit pucolni, így nincs akkora vesztesége se. Persze én nem örülnék, ha kopasz csirkét ennék, de lassan lesz ilyen is, mint tudjuk. Két gyönyörûségesen szép kis jószág, akkorák amekkorának lenniük kell. Most olyan 5-6 deka körüliek, és hát ezek lesznek a következõ év anyagai, ezek kerülnek majd ki. Néhány példány megnõ köztük nagyobbra. Forgalmasabbak, fürgébbek voltak, több takarmányt ettek. Illetve kapták az árva szúnyog rajzást. Megették a rengeteg planktont. Nekik kicsikét jobb a világ. Mindig az az érzésem, hogy pici gyereket látnák, ezeket a kedves gömbölyû, gyönyörû. Nézd meg milyen aranyosan tátognak. Gyönyörû oldalvonaluk van. Nagyon-nagyon szép jószág a kis ponty, nekem ez a kedvenc halam. De ne kínozzuk õket tovább, engedjük vissza. Látjuk, hogy szépek, egészségek, egységesek. Az elhivatottságom az abból adódott, hogy gyerekkori élmények rendkívül erõsek voltak. Apám pecás ember volt, és a halászok között nõttem föl. Olyan 8-10 gyerek járt akkor le Ercsinek a Tótikból nevezett részébõl- Ercsiben négy féle generáció lakott. Ráczok, ezeknek a jó része mi voltunk. Az én családomban rácok, svábok, magyarok tisztességesen megfértek. Amikor én egy kicsit cseperedtem, el sem tudtam azt képzelni, hogy más legyek mint halász. Igen, az akartam lenni, halász minden áron. De szerencsére Apám sokkal bölcsebb volt ennél, és azt mondta: fiam én még csak szegény halászt láttam eddig, gazdagot még egyet se. Az meg van a családban éppen elég. Itt az öcséd, azt is tanítani kell. Elmész gimnáziumba. Jófejû gyerek voltam, és hát kijáratta velem azt a szakmát, amit aztán késõbb soha nem, talán egy fél évig se. Egész életemben ezt csináltam. Ezt a szakmát, ebben nõttem fel, ma is itt vagyunk. Halat foghatok, megnézhetem. És minden nap végigjárom legalább egyszer. Csodálatos dolog a természet, szóval azt a fantasztikus látványt, amikor 10.000 liba berepül ide este és behúz, és látod rajtuk ezt a megelégedettséget, teletömtem a pocakomat, had iszok már egy kis vizet. És látom, hogy jönnek be a sasok, a réti sasok. Holnap reggel ki nem repülõ, azokat gondosan lekókányolják, és megvan az ebédre való. Sompolygó rókát a jégen, amikor próbálja elkapni a szárnyaszegett libát. A szabad vízfelület fölé húz. ezek az élmények olyanok, amiket nagyon nehéz megérzi az ember azt, hogy benne van a természetben, részesei vagyunk. Ezt a szerszám gyûjteményt meg hívhatjuk annak is. Meg azért hoztam létre, mert láttam, hogy ez a halászat ez kimúlok a köztudatból, elmúlnak a szokásaik, elmúlnak a szerszámai, elvesznek azok, amit évek alatt fölhalmoztak tudásokat, szerszámkészítéseket, eszközöket. És valahol emléket kellett volna állítani neki. Egy ilyen gyûjtemény arra jó, hogy egy kicsit megmutassa az utókornak azt, hogy hogy is halásztak eleink, apáink. Hiszen nem olyan régen volt mindez. ami ebben a múzeumban használati eszközként itt van. Ezt a tapogatót megnézzük, ez például egy halász tapogatók volt, mert óriási különbség van a között, hogy lementek a falusi gyerekek tapogatni, akkor csináltak egy olyan tapogatót maguknak, amit már csak a kotlós csirkének a megõrzésére használtak. Amikor a vékának kiesett az alja, akkor elõvettük és azt használtuk. Ez már egy halászé volt, aki nem akart egy ilyen nagy nehéz tapogatót cipelni, mint ami az is, hanem fogta magát és csinált egy könnyût magának. Kétkezeset, amivel ugye kiöntésekbe, erekbe, a visszamaradt kopolyákba foghatta a halat. A leborított halhoz benyúltak, aztán kivették, tette a másik a zsákjába és megvolt a zsákmány. Igen ám, de amikor még csónakkal lehetett menni és több maradt a víz, vagy magasabb, erõsebb volt a halász és nem akart egyfolytában nyúlkálni, akkor tükrös tapogatót csinált, vagy reginás tapogatót, és amikor a hal beleszaladt ebbe a tapogatóba,akkor nekiszaladt az oldalának. Csak úgy nekiszaladt. Csinált egy bugyrot magának, zacskóba szaladt, bekötötte magát és innen már nem kellett mást csinálni, csak kivenni a halásznak. Tehát egy szerszám fejlõdése, az attól függ, hogy éppen ki használta. Egy profi, vagy egy amatõr, aki csak azért ment le -mondták felénk, lemegyünk öcsém fogni egy etet halat. Egy evésre valót. Persze a piacra nem lehetett menni ennyi hallal, de arra bõségesen jó volt, hogy vízben lehettünk egész nap, tócsát hajtottunk és halat fogtunk. Halat fogtunk a magunk örömére, szórakozására, meg a család asztalára. egy-egy nap és hát persze kis csibészkedés mindig volt régebben is, ha más nem a gyerekek fölhúzkodtak egyet-kettõt, akkor mindig tudtuk, hozzányúltak, mert az ember egy bizonyos erõvel nyomta le a karót. Mikor megfogtuk elõször megnéztük mindig rázza e a hal, van benn? Akkor megfogtuk és megemeltük a hálót, tudtuk, hogyha nagyon nehezen jön, akkor rácsimpaszkodott valaki, ha meg könnyebben, már valaki látta a varsát elöttünk. Amikor valaki gazdája egy víznek, amikor szerszámai kint vannak, akkor nincs olyan rezdülése a folyónak, pataknak, érnek, halászó helynek, amit ne ismerne, hiszen ebbõl él. Szóval a víz beszél, csak tudni kell, hogy mit mond. Amikor még nem hûtõszekrényekben tárolták a halat, és nem találták fel a halszállító tartályt se. És oxigén palackokból nem kapott élenyt, mármint, hogy oxigént, addig a halakat úgy tárolták, Ezek a bárkák fából készültek, 2-3 rekeszes bárkák voltak és ha látni apró kis lyukacsokat az oldalán, átáramlott rajtuk a víz, elvitte a nyálkát, ami a halról lesodródott. Illetve friss vizet adott mindig a halnak, hogy élve maradjon, és ami fontos volt, sötétben és csöndben legyen. Mindig a bárka elejébe, az orrába kerültek a jó halak, azok kapták a a legfrissebb vizet, a középsõ részébe a kevésbé jó, a párnák például, a csukák a harcsák, a pontyok. A legvégében meg a keszeg félék, azok voltak a legkevésbé értékesek. És ha hullott néhány darab, a halászmester gyorsan lepucolta õket. Az öregebbik halászok, a kikopottabb, idõsebb... Ugye a kopogós térdû, derekú, na azok maradtak a bárkánál. A bárkás bizalmi állás volt, hiszen a hal ott változott pénzzé. És ha a bárkás nem volt tisztességes, akkor a brigád pénze úszhatott meg, vagy folyhatott el. Bár a halásznak olyan szeme volt, hogyha nem is mérte tudta, hogy ha berakott két pontyot meg egy harcsát, kilóra megmondta mennyi volt. a bárkásnak, mert tisztességes vásárló, ha volt egy kis bor a pincébe, azért lehoztak egy-egy üveggel, csakhogy a javából kaphassanak. Ne azt a kopott pontyot add már Jancsikám, azt a szép fényes tekintetût, amelyiknek a szeme nem volt opálos, hanem frissen fogták és lefele bandzsítva nézte a szákot, amikor kivették belõle. És még törte-zúzta szét a szákot, tehát nem feküdt ernyedten bele. Hiszen a friss halban is volt különbség. lobogott, nem volt mindegy a vevõnek sem. Ezt a csónakot nem sétahajózásra találták föl, nem is állva hajtották ezt a kis lélekvesztõt. Egy szál fatörzsbõl vájtak ki eleinte. Beleültek, és ezzel a korszerûnek nem mondható szerszámmal hajtották. Ez arra volt jó, hogy a lerakott szerszámokat fölnézték, áteveztek vele a túlsó partra. Nem igazán ebbõl halásztak, ha igen kettõt egymás mellé kötöttek, összerakták õket, mert azok stabilabbak voltak. Ez a a Vizi közlekedés kezdetleges, primitív eszköze volt. Néhány ezer évig ezzel jártak, amíg föl nem találták a palánkos hajót. Ez nálunk egy kicsit késõbb történt, mint mondjuk Portugáliában. A palánkos hajónak bordája volt, és ezek a bordák deszkaborítást kaptak. Általában a legelsõ példányokat még hátulról hajtották és egyes evezõvel, amit itt látni is fogunk, ezzel a mozdulattal tolták elõre a csónakot. Aminek hegyes volt az orra, hogy a nádba is könnyen közlekedjen, de már jó hasas jószágként képezték ki. Egy gyönyörû bajai csónak egyébként, mert ugye ennek már stabilnak kellett lennie, háló, és legalább három ember, akik még elõl még egy másik evezõ párossal hajtották a csónakot elõre. Nem megélhetés volt a halászat csak, életforma. Aki halásznak született, aki halásszá vált, az vállalta azt, hogy a fél életét éjszaka, mert halat fogni igazán éjszaka lehet, hiszen minden állat jobban lát nappal. Így a hal is a vízben mint mondjuk mi. Éjszaka lehet halászni, nem az dönti el, hogy én akarok e halászni vagy se, hanem milyen volt a vízjárás. 8-900 évvel ezelõtt halászok kunyhója volt. Ez egy félig verem ház, ami azt jelenti, hogy nem a nyarat volt nehéz kibírni a vízparton, hanem a telet. Azokat a csikorgó, kemény teleket, amik 2-3 hónapig is tartottak. Ezeket a kunyhókat úgy használták, hogy még be is fedték a tetejüket, ha lehetett egy kis földdel, ugye a verem hatása a fûtés ellensúlyozására. Mert ugye fûtés nem volt, belül néhány nagy követ összedobtak azok közé tüzet raktak, ezek a meleg kövek, amin megfõzték az egyszerû ételeket, ezek a meleg kövek tartották a meleget és a hõt valamennyire és az emberek saját maguk. Pici ez a kunyhó, ez egy családi ház a mostani fogalmaink szerint. Ahol a ledobott állatbõrökön a padkán hevertek az emberek, természetesen fölöltözve. Mert bizony azért a mostani világ az nagyon elkényeztet bennünket, csak egy nagyon nem ideillõ példa: Mátyás király palotájában Visegrádon nem volt akkora komfort, mint egy kelenföldi lakótelep lakásában ma. Becsüljük meg ezt a kort amiben élünk. És emlékezzünk szeretettel azokra, akik így kezdték még, hiszen valakinek mindenki, aki akkor élt és ilyen kunyhóba is, Ezt nézzétek meg, hát ezt nem sokan találják ki mire használták. Mert amikor a halászatról beszélünk, akkor nemcsak a halászatról kell tudnunk, hiszen a Vizi haszon vételek nem álltak meg a halászatnál, a halfogásnál.. Hiszen csak mondom a békát. A béka egy közkedvelt cikke volt a valamikori magyar konyhának, a közönséges kecskebékát, azt bizony százszámra fogták a legnagyobb trükkökkel. Volt a békanyúzó bugylibicska, azzal nyúzták a békát és ment az úrin piacokra. A teknõs béka. A 900-as évek slágere volt, a teknõc fogás, és a mocsári teknõst, ami nem sokkal kisebb mint ez, ezt ezzel fogták, ki se tudott belõle mászni, és már meg is volt a teknõc leves. nem a falusiak, az inkább ment a fõúri asztalokra a század élõn. Valaha ez volt Duna kenyér hala. Halászó királyaink ezt fogták a legnagyobb erõvel. A legszegényebb se adta el viza halászat jogát, mert évente kétszer fölfelé vonuló Akár 6-700 mázsára is megnövõ, gyönyörû bevételt tettek a kincstárnak. Meghizlalták amikor jöttek október tájt és nem véletlen, hogy Pesten ott van a hatalmas vizafogó, ráláttak a Budai várból, hogy megérkezett e a menázsi, mert egy ilyen jószágból, az egész királyi udvar telefalhatta magát. Õ az utolsó igazán nagytestû viza, melyet a magyar folyamszakaszon fogtak. Hiszen a vaskapu erõmû megépültével lezárult a fölfelé vonuló vizák útja. Õ is úgy tudott fölkerülni, hogy a zsilip kamrába egy hatalmas nagy uszály alá beállt és föl zsilipezték, fölemelték és úgy rakták át a fölsõ szakaszra. 186 kg súlyú volt. Itt pihen most nálunk és remélem, hogy valaha megérjük még, hogy megépül az a vízlépcsõ ami lehetõvé teszi, majd újra, hogy a Fekete-tengerbõl fel tudjanak jönni. A 60-as évek vége felé óriási áradások voltak a Dunán, és a 6-os út melletti gödröket föltöltötte a Duna hallal. És amikor leapadtak így júliusra, ezek a másfél-két kilós pontyokat ott foghattuk. A létezõ összes eszközzel. Azt az érzést el nem tudom mondani senkinek. Amikor már legalább 15 centire hízott a jég, de inkább többre, na akkor indult a jég alatti halászat. Ami hát egészen m?s mûfaj volt. A szánklóra pakolt hálót és fölszerelést ki kellett húzni helyére. Ahol is a halászmester fogta és elõvette a jelölõ baltácskát. Ezzel megmutatta hol kell azt a léksort vágni, ahol az 5-6 méter hosszú rúdon fölhúztuk a kötelet. Ez legalább 200 méter volt. 4-5 méterenként kijelölte. És fogták a jegelõ baltát. Keskeny pofája volt, hogy üsse a jeget. És ahogy tolták végig a fát az ment szépen fölfelé. Ez volt a klasszikus halász csizma. Térdet még takarja. És halzsírral voltak folyamatosan bekenve, hogy vízhatlanok maradjanak. És a jégen ráhúzták még ezt a mamusz szerût. Ne csússzon, szigeteljen, és a felfröccsenõ víz ne a csizmán kössön meg. Hogy hogyan lettem gyûjtõ? Azt hiszem ez úgy van, hogy amikor az ember egy szakmát mûvel, akkor minden ami a körül történik fölkelti az érdeklõdést. És a legszebb amikor a szakma tárgyiasult emlékei. Egy nagyon szép Saigoni délelõttöm volt, megláttam az ópium pipákat, gyönyörûek. Minden hal szép. Csodálatosan szép tokhalnak portréja. Hal már akkor volt, amikor híre-hamva nem volt az embernek . Halászni sokkal késõbb tanultunk meg, azt csak pár 10.000 év, talán száz. És én azt szeretném, ha következõ néhány millió évben a halakkal békében egyetértésben és legalább olyan örömben éljen, mint ahogy én élek itt, Rétimajorban.