Vörösváry Ákos (magyar ismeretterjesztő műsor) (nincs kh.) Feliratozva a Teletext 111. oldalán. (magyar ismeretterjesztő műsor, 25 perc) A gyűjtőszellem úgy szabadul ki egyes emberekből, mint a szellem a palackból. Ez az a szenvedély, amely csodálatos értékeket teremt. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről, és arról a kultúráról, amit megtestesítenek. A gyűjtők gyűjteményeikkel különböző fázisokban vannak: van aki még gyűjt, van aki felhalmozta a tárgyakat és van aki már múzeumba rendezte azokat. Egy közös van bennük: valamennyien értéket mentenek és mindegyikük a közjót akarja szolgálni. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről. Vörösváry Ákos személyében egy különleges műgyűjtőt ismerhetünk meg, aki gigantikus erővel hozta létre az Első Magyar Látványtár kiállítóterét Diszelben. A filmben megszólaló barátok, ismerősök segítségével próbáljuk bemutatni egy XXI. századi gyűjtő mecénás életútját.

Mitől más mondjuk az én gyűjteményem, mint általában a gyűjtemények? Mert én a kiállításrendezést egy önálló művészeti ágként tekintem, ugyanúgy, ahogy versben, prózában, dalban, színpadon el lehet mondani ezt, meg azt a világról a közönségnek, ugyanúgy egy kiállítás is alkalmas ugyanerre, csak ez nem egy megszokott műfaj. Amint látják a Látványtár új kiállítása most csupa piros, fehér, zöld. A falakon is, a vitrinekben is. Tulajdonképpen egy nagyon fontos találkozás eredménye ez a megszületett kiállítás, miszerint találkoztunk egy családdal, amely családnak három leánya, akik a XX. század elején születtek, 1903-ban, 1904-ben és 1907-ben. Piroska, Zöldike és Fehérke nevet kaptak a keresztségben. Ezért aztán nekik szenteltük itt a kicsi szobát és a Látványtár óriási piros, fehér, zöld gyűjteményéből pedig teleraktuk a malmot, a malom falait és a vitrineket. Azt fontos tudniuk, hogy 1985 nyara óta gyűjtjük a piros, fehér, zöld előfordulásait. A legelső darab az a Lada ajtó, ott fönt, a legmagasabb ponton. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, gyűjtöttem valamit, de az az érzésem, hogy ez nem szenvedély. Lehet, hogy még nem sikerült a legjobb jelzőt vagy kifejezést megtalálni erre a tevékenységre. Mindenesetre alapvetően két nagy csoportra oszthatók e tekintetben az emberek. Az egyik tábor mindent szétszór, eldob, a másik meg összegyűjti a dolgokat. Én az összegyűjtők táborához tartozom. Természettudományi gyűjteményeket próbáltam létrehozni, mert természettudósnak készültem, anyai nagyapám, a néhai Til Gergely nyomdokain. Ifjú koromban úgy tűnt, hogy én régiség gyűjtő ifjú vagyok, semmi affinitásom nincs a kortárs vagy a modern művészetek egyikéhez sem. Aztán könyvügynökként jutottam el a Kolozsvári házaspárhoz Győrbe, akik akkor kezdő gyűjtők voltak, legalábbis nekem úgy tűnik így utólag. Ott láttam két olyan festményt, mindkettő a Korniss Dezső műve volt, amik egyszerűen felkeltették bennem a birtoklási vágyat. Nem sokkal azután száznál több darabból álló Gulácsy rajz anyagot sikerült megszereznem. - Neki egy olyan fantasztikus kvalitás érzéke van, ami adomány. A szeme nagyon megbízható navigáló eszköze. Tehát olyan nagyon nem szokott melléfogni. Akkor amikor nem ismerte a kortárs képzőművészetet, akkor egyből egy Kornissba szeretett bele, nem valami tetszetős gagyiba, hanem látta, hogy ez Korniss és ettől elszállt és elkezdte a kortárs képzőművészet érdekelni. - Az én működésemre elsősorban a spontaneitás jellemző, tehát semmi előre elhatározottság, semmi tudatosság nincs benne, ami nem hiszem, hogy általánosan járt gyűjtői út lenne. De nekem valahogy így adatott, így alakult. Semmit nem határoztam el előre. Találkozások estek a tárgyak és köztem vagy a művek és köztem. Tulajdonképpen én nem is tárgyakat gyűjtök, hanem kiállításokat. És ha egyetlen szóval vagy két-három szóval akarom jellemezni a spontán választásaimat vagy döntéseimet, amik nem is igazán döntések, akkor csak azt mondhatom, hogy szerelem első látásra, és ez így volt 30 évvel, 40 évvel ezelőtt is és a mai napig is így van. Moholy-Nagy rajzanyag, amibe belebotlottam és úgy éreztem, hogy meg kell szerezzem. Tábori postai levelezőlapokra rajzolt az I. világháború éveiben és valamelyest utána. Fültanúja voltam egy beszélgetésnek, egy kereskedő és egy potenciális vevő közti párbeszédnek, amely során kiderült, hogy ezt a potenciális vevőt, aki mellesleg Amerikából érkezett, nem érdekli ez a száznál több Moholy-Nagy rajz, mert ezek atipikus művei a szerzőnek, ami magától értetődik, hiszen a legelső képzőművészeti próbálkozásainak sorozatáról volt szó. Amikor eltávozott ebből az üzletből ez az amerikai úr, akkor én bejelentettem az igényemet erre az anyagra a tulajnál és így lett az enyém valamikor a 70-es évek legelején, huszonegy-két éves koromban. Ákos nagyon hamar és nagyon pontosan ráérzett arra már a 60-as évek végétől kezdve, hogy az ún. magas művészet és népművészet populáris kultúra határai nem igazán merevek és majdnem mindegy, hogy miről van szó. Tökéletes helye van ebben a nagyon régen használt népi szerszámoknak, a szőtteseknek, az ócska, más által kidobásra, pusztulásra ítélt tárgyaknak, mint valóban a XX. századi magyar művészet olyan remekeinek, mint Korniss Margit és Altorjai Sándor képei. Voltak kifogásaim az általam látott és mindenki által láthatott kiállításokon, hogy mindig egysíkúak és némelyik roppant unalmas és nem is kevés közülük roppant unalmas. Mindig a gazdagságról szól, a nagypolgárságot és a főúri kincseket mutatják be, és akkor hol van a szegény ember tárgykultúrája, meg egyáltalán a ragyogás ellenpólusa. Ez az egyik kedvencem, egy padláson talált gyerekcipő. Nem lehet megszámolni, Isten tudja hányszor foltozták meg a talpát még faszegekkel és vasszegekkel. A szememben ez a szegénység emlékműveként is szerepelhet és a cipészmesterség emlékműveként is, és egyáltalán egy olyan életvitel, illetve világlátás emlékműveként, ami ma abszolút kiveszett már. Van egy gyűjtemény rész, amit mi megbecsült tárgyaknak hívunk csak úgy magánhasználatra. Ez olyan tárgyakból áll, amelyeket már egyszer valaki nem dobott el, annak dacára, hogy mondjuk száz darabra tört, mint például ez a bokály is. Valaki vette a fáradságot, illetve akkor még voltak ilyen iparosok, lehet, hogy drótos tótnak hívták. Gyerekkoromban még találkoztam edénydrótozó, edényfoltozó emberrel én is. Az összeillesztve a darabokat, finom és gyönyörű dróthálóval bevonva mondhatni újjászülte. Itt a foglalkozást temetem, a drótos tótot, mert valószínűleg soha nem fog már fölvirradni a drótos tót tudománya és gyakorlata. - Kortárs művésznek tartom őt, aki a gyűjtés által valósítja meg szándékait. És ez úgy zajlik le, hogy nem szándékosan, de az Ákos kiállítás-rendezéseiben mindig van valami kapaszkodó a kívülről jött néző számára, aminek kapcsán meg tudja közelíteni vagy összefüggéseket talál a kiállított tárgyak között. Tehát egy misszió, amit csinál, de a saját kedvére csinálja. - A látványtár szó minden jel szerint az én leleményem. Budapest-Diszel autóúton jutott eszembe valamikor a 80-as évek első felében. - Rendkívül érdekes időszak volt 1989-90-91, ami kívül, belül izgalmas volt. Olyasmi valósulhatott meg, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Alapítványok jöttek létre, egyletek, pártok és több alkalommal, nem minden előzmény nélkül találkoztunk azzal a gondolattal, hogy egy gyűjtemény sokkal több lehetőséget rejt magában annál, hogy négy fal között maradjon. Négy házaspárról van szó. Albert Katalin és Ganczaugh Miklós, Pócsi Ferenc és Sármándy Mária, két fotográfus, akik nem fotográfusként indultak, hanem filoszként, Frankl Aljona és Lugosi Lugo László és Kingával mi ketten. Törtük a fejünket, mert én kevésnek éreztem a Látványtár elnevezést, míg nem egyszer az egyik alapítótárs Pócsi Ferenc bökte ki, hogy legyünk Első Magyar Látványtár. Ez a név elvehetetlen tőlünk, míg a Látványtár elnevezést használják mások is. Mi barátok voltunk már akkor is, kortársak is és a korabeli művészeti életet ismerve egyáltalán a világlátásunkban rengeteg közös volt. Nagyon vonzó volt korábban is az a kapcsolat, amit Ákos és Kinga a tárgyakkal, a festményekkel, képekkel, szobrokkal folytatott. Ahogyan megnyilvánult ezekkel kapcsolatban, az a fajta szeretetteljes érintés, szinte családiasnak mondott intimitás, ami körülvette őket is és ami később a kiállításokat is jellemzi. Ha meg kellene fogalmaznom röviden, hogy számomra mi a Látványtár, a Látványtár nem kiállítóhelyisége a képeknek, hanem a Látványtár az otthona a képeknek és a tárgyaknak. - Két lépcsőben kerültem ide, azt kell mondjam. Először is egy súlyos szerelmi csalódásból kifolyólag menekültem a korábbi helyszínekről, illetve életemből, új életet akartam kezdeni és gondoltam, hogy például szőlészkedni fogok. Megtudtam, hogy Sujerkevich Robi barátom vett egy pincét présházzal, egy szőlőterületet a Csobáncon. Akkor nekem friss volt a jogosítványom, vettem egy autót és én költöztettem fel a Robit a hegyre. Az első nyáron együtt műveltük a szőlejét. Annyira megtetszett a munka és a hely is, hogy még azon a nyáron körülnéztem a hegyen és találtam magamnak ezt a portált, ami természetesen nem így nézett ki akkor. Mivel a közvetlen szomszédom, Nyúl Lajosék Diszeli lakók voltak, így hozzájuk jártam barátkozni, illetve ismerkedni a környékkel. Tehát Diszelbe így jutottam. Megkérdezte egy Diszeli sírköves mester, hogy nem akarom-e megvenni ezt a romot, mert meg akar szabadulni tőle a tanács. Akkor semmi ötletem nem volt, de gondoltam, hogy vegyük meg. És milyen jó, hogy ez megtörtént, mert néhány évvel később megszületett a Látványtár és akkor döntöttünk úgy, hogy ezt a malmot felújítjuk és ez lesz a saját kiállítóháza a Látványtárnak. Ha akkor nem szerezzük meg az önkormányzattól, mai szemmel bagóért, akkor az volt a reális ár, ha jól emlékszem 33 ezer forint. Négy kőfalat gondolj el tető nélkül és lépésnyi terület sem tartozott hozzá, tehát semmi. Nekem eszembe sem jutott, de az akkori tanácselnök javasolta, hogy nem kell feltétlen kifizetni, hanem elfogad az önkormányzat műveket is cserébe. A Kondor mappát választotta az önkormányzat. - Tökéletesen beilleszkedtek már az első években. Mindenféle pesties leereszkedés nélkül, természetesen tagozódtak be ebbe a kis mini társadalomba. Minden közösségi megmozduláson látom, hogy részt vesznek és nemcsak passzív résztvevőként, hanem teljes szívvel, odaadással. Akár a szüreti bálokat gondolom, ahol Ákos követve a népi hagyományokat mikor minek öltözik be. Egyszer én láttam madárijesztőnek, hiszen ő amatőr ornitológus. A különböző kiállítások, megnyitók önmagukban is komoly részét képezik a programnak. - Egy kiállítás nem azért van, hogy ott aludjon az ember. Az értekezletek sem azért vannak, de a legtöbb értekezleten alszanak a résztvevők. Nagyon érdekes, hogy nagyon sokan és majd minden kiállításunkon megjegyzik az érzékenyebb látogatók, hogy átsüt rajta a szeretet, tehát, hogy szeretettel vannak a tárgyak válogatva, odatéve, amit én nem érzek, én nem tudnám elmondani róla, hogy ez milyen szeretetteljes válogatás és kiállítás, de úgy látszik, hogy mégiscsak ez érezhető. Volt egy nagyon speciális kiállításunk itt Diszelben, a Látványtárban, a Minden múlandó, ahol a képzőművészetből mondhatni alig volt valami. Sok-sok száz drámaian pusztuló tárgy volt kiállítva, de nemcsak úgy összehányva, hanem éppenséggel vitrinben, bársonyon, szóval nagyon érdekes, szokatlan módon tálalva. Attól féltem, hogy ez egy nézhetetlen kiállítás lesz, tehát, hogy bejönnek az emberek és kifordulnak. És pont fordítva történt, mondhatom nagy-nagy meglepetésemre és örömömre, mert nagyon szerette a közönség ezt a kiállítást. Olyan bejegyzések születtek a vendégkönyvbe, amiket mondhatom, hogy nem értem. "Köszönöm, már nem félek a haláltól" - Én még ilyet nem láttam. Sok dolgot láttam már az országban, de ilyeneket gyűjteni nem. Sokaknak más véleménye van róla, nekem ez a véleményem, és mindig feldob az ilyen. Nagyon várom, mikor elkészülnek. Általában én az elsők között vagyok, aki végigmegy és megnézi, de eddig mindig nagyon tetszett. Én nem tudom, honnét talál ki dolgokat az Ákos, de az idei kiállítás is nagyon szépre sikerült. Megint kitalált valami különlegeset, amit közkinccsé tesz. Minden tárgyban meglátja azokat a dolgokat, amiket más nem. Akár egy rossz vasalóra is azt mondja, hogy ez fantasztikus, amit más simán kidobna a szemétbe. - Az egyszerűbb talán az, hogy úgy érzem, ma már nem születnek olyan tárgyak, amik ilyen állapotba tudnának jutni, tehát ha ezek eltűnnek, ezeket újra kohóba viszik, akkor egy tudással szegényebb lesz az ember, mert akik ma születnek, soha nem fognak ilyen állapotba jutott tárgyakat találni és én ezt sajnálnám. Ezért is készülök üvegkoporsóba zárni ezeket a darabokat. Ez egy régi olajos kanna volt például. De itt van ez a gyönyörű kancsó. Gondolom tejet öntöttek belőle hajdanán. A veszteségre akarom felhívni a figyelmet, ami mégsem veszteség, mert ezek megmaradnak. Tehát engem segítenek ezek az elmenésben és hazatalálásban. Soha nem születnek már olyan bilik, amik ilyen állapotba kerülhetnek. Ezt most meg lehet mosolyogni, de én halálosan komolyan gondolom, hogy ha már idáig megőrződött egy ilyen darab, akkor már ne tűnjön el a szemünk elől. Rengeteg idős, öreg embert ismertem itt a faluban, és azt is súlyos fogyatkozásnak érem meg, hogy nem lesz már kitől kérdezni holnapután. Tehát mi leszünk azok nagyjából, akiktől kérdezni lehet. Aztán kérdés, hogy tudunk-e válaszolni. Én sosem tartottam magánügynek a műgyűjtést, hanem nagyon is közügynek és ez a mai napig így van. Aki nem így gondolkodik, azt ugyan megértem, mert... meg lehet érteni, de igazából azt a gyűjtői tevékenységet becsülöm, amikor a nyilvánosság be van avatva.