A kecskeméti Máday Norbert az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeit gyűjti, elsősorban a magyar katonák fegyvereit, viseletét, eszközeit, illetve litográfiákat. Féltett kincsei közt van az aradi vértanú, Lázár Vilmos honvédtábornok kardja; Bihar vármegye főispánja, Beöthy Ödön szablyája és Gyulai Gaál Miklós, tábornok panyókás sapkája is. Reméli, hogy gyűjteményével megalapozhatja az ország első '48-as múzeumát. Hermann Róbert elsősorban az 1848-49-es forradalommal kapcsolatos grafikákat gyűjt; évi 8-10 grafikát is sikerül megszereznie. Mindketten elszánt '48-as relikviagyűjtők.

A teljes leirat forrása a teletext.

(narrátor) - "Ünnepélyesen kérem, hogy adja meg a Képviselőház a kétszázezer főnyi katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni." (zene) A honvédelmi bizottmány fegyver-felszerelési parancsnokul nevezte ki. Legelső gondja volt, hogy az új épület mögött hevenyében fölszerelt fegyvergyárat minél jobban berendezvén jó és elegendő munkaerővel ellássa. A lőfegyverek bámulandó gyorsasággal készültek, s egyik honvéd zászlóalj a másik után felszerelve síkra szállíttatott. Mily kitűnő ellentétes játéka a sorsnak, hogy ő szláv származású létére először is a kamarilla és a reakció által vak eszközül felhasznált szerb lázadók ellen harcolt a magyarok élén. Éppen úgy, mint Damjanich, és Buda-vár ostroma alkalmával a Bécsi-kapu bevételénél oroszlánrésze volt. (Máday Norbert) - Kicsit olyan meseszerű az egész, hogy egy árva nemzetet, akit gyakorlatilag mindenki elárul, a jó vezetői hogyan tudnak olyan irányba vinni, hogy a semmiből felszerelnek, felruháznak, felfegyvereznek, kiképeznek és ütőképessé teszik a tagjaiból egy olyan nemzetőrséget, majd egy hadsereget, ami először a szerbeket állítja meg, majd Jellasics horvát bánt és a horvát támadást, majd Európa egyik legerősebb, veteránokból álló, napóleoni veteránokból álló hadseregét futamítja meg a tavaszi hadjárat során. És aztán amikor a román felkelők is Avram Iancu vezetésével megtámadják a székelyeket, ott is győzelemre tudjuk fordítani a küzdelmet, és még hónapokig reménytelen helyzetben az oroszokkal is, amikor már nem a győzelemért, hanem a becsületért viaskodunk, akkor is mi szépen, tisztán, igazul, nagyon szépen, magyar módra, becsülettel küzdünk, és amikor már nincsen semmi remény győzni, amikor sok katona a zsoldját sem veszi már fel, mert annyira nem ért már semmit a Kossuth bankó, akkor is oda kell menni tisztán küzdeni, és ha nem sikerül győzni, akkor el kell fogadni férfi módra, katonamódra a vereséget, de mindent meg kell tenni azért, hogy ennek a nemzetnek és a nagy '48-as generációnak az álmait valóra tudják váltani. Ez egy emblematikus kard. Amikor néhány évvel ezelőtt a tavaszi hadjáratot megálmodtam és hét múzeumban, köztük a Nemzeti Múzeumban is voltak kiállítva tárgyaim, akkor ez a kard volt ennek a kiállításnak a szimbóluma. A kőszívű ember fiaiban a Bitskey Tibor által megformált Baradlay Ödön volt a legjobb barátja Jókai Mórnak, és a B.Ö., a Baradlay Ödön és a Böjti Ödön, akié eredetileg ez a kard volt, ilyen betűszinonimaként lett beemelve, Jókai így fejezte ki tiszteletét az erdélyi kormánybiztosnak. Amikor ennek a kardnak a megmaradási esélyeit latolgatom, egyébként ez nem csak erre a kardra igaz, hanem minden olyan tárgyra, ami a magyar oldalnak az emlékanyaga, akkor azon kell eltűnődnöm, hogy mondjuk amikor 1849 után, a világosi fegyverletétel után egy piros, fehér, zöld gombért, egy katonakabát gombjáért elkobzás járt és fenyítés, akkor tulajdonképpen azoknak az emblematikus embereknek milyen erőfeszítés volt a tárgyait megmenteni úgy, hogy egy komplett állam a zsandárságával, a titkosrendőrségével, a besúgó hálózatával tíz éven keresztül folyamatosan kereste ezeket a tárgyakat, hogy a magyar szabadságharc és forradalomnak nem csak a tárgyi emlékeit, hanem az eszméjét is megsemmisítsék, és aztán ugye következik a XX. századi magyar történelem, a trianoni határok, az ország csonkolása. Óriási műtárgyállomány marad a határon kívül. Következik a második világháború, ahol egy országot szétlőnek, nem marad egy ép kastély, egy ép kúria, és ugye 1945 után nem kell elmesélnem a Rákosi-rendszert, a Kádár-rendszert, ahol ezeket a fegyvereket betiltották. Ezeknek a '48-as magyar oldalnak, ezt szeretném hangsúlyozni, hogy én elsősorban és a gyűjtemény kilencvenöt százaléka is ilyen, én a magyar oldalnak a tárgyi anyagát gyűjtöttem és gyűjtöm a mai napig. És ez azért volt nagyon nehéz feladat, mert hogyha ugyanezzel az energiával mondjuk az ember elkezdené az osztrák oldalnak az emlékeit gyűjteni, az egy nagyon kellemesen gyűjthető tematika, mert mindig a győztes írja a történelemkönyveket és mindig az ő tárgyai maradnak meg. A Gyulai-Gál Miklós tábornok panyókás sapkája úgy úszta meg ezeket a borzalmas évtizedeket, hogy hálósapkává alakították, és nem katonasapkaként menekült meg. (narrátor) - "A magyar kormány kívánságára ezredessé való kinevezésemkor október havában becsületszavammal kellett megfogadnom, hogy hű leszek hozzá és ügyét minden ellenséggel szemben megvédelmezem. Én a becsületszót ugyanolyan sokra értékelem, mint az esküt." "Fizetését a szegényebb sorsú altiszteknek ajándékozá, erősebb hadigyakorlatok után az ő páratlan csinosságú vitéz huszárjait gazdagon megvendégelte. Szerették is őt ezek úgy, hogy még a pokol tüzébe is elmentek volna vele." (Hermann Norbert) - Hogyha az ember megnézi ezeket a képeket, főleg ugye, a csataképeket, akkor azt látja, hogy azért ezek a küzdelmek, ezek is test-test és szurony-szurony, és puska-puska elleni küzdelmek voltak, tehát egyáltalán nem volt kevésbé brutális mondjuk ez a háború, mint akár a XX. század első vagy második világháborúja. Az talán azért egyfajta különbség volt, hogy volt valamifajta lovagiasság az ellenfelek között, tehát ugye a polgári lakosságot, ha nem volt muszáj, akkor nem különösebben bántották, a sebesültet azért többé-kevésbé tiszteletben tartották, még hogyha lázadónak, vagy mondjuk felségárulónak, vagy egyébnek is tekintették az illetőt. Illetve arca volt magának az ellenfélnek, hiszen gondoljunk bele ugye az első, meg a második világháborúban úgy estek el százezrek, vagy úgy haltak meg milliók, hogy nem is látták annak az arcát, aki esetleg végzett az illetőkkel. A másik, hogy ezeknek az embereknek nagyon komoly tartásuk volt. Nyilván magából az egyenruhából is fakadt, hiszen ugye ezek a derékban szűkített egyenruhák, akár a huszároknál, akár mondjuk az ellenfél különböző lovassági alakulatainál látjuk, eleve kénytelen volt az illető magát kihúzni, előírás is volt, vagy elvárás volt, hogy az illetők, azok kellőképpen daliásak legyenek, és még hogyha az idealizálást le is vesszük ezekről az ábrázolásokról, akkor is azt látja az ember, hogy meg voltak győződve annak az ügynek az igazságáról, bármelyik oldalon is álltak, amelyikért harcoltak, tehát nem csak a szakmai hozzáértés látszik ezekről az arcokról. Nyilván egyfajta minta alapján is dolgoztak maguk az alkotók, hanem az is, hogy az illetők elkötelezettek akár mondjuk a magyar forradalom és a szabadságharc ügye iránt, akár pedig a császár és összbirodalom ügye iránt. (narrátor) - "Az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én." - Világ életemben történész szerettem volna lenni, és amikor még kisgyerek voltam, volt egy nagyon jó sorozat, a Képes Történelem sorozat, amiből hatéves koromban kaptam az első részt, és hát ugye, nagyon érdekes volt, a szövegeket nem mindig értette az ember, de azért ezeket a lendületes csataképeket, a várábrázolásokat és egyebeket, ezeket nagyon élveztem. Eredetileg egyébként kuruc korral szerettem volna foglalkozni, de aztán hetedikes koromban úgy döntöttem, hogy 1948-49 lesz belőle. És hát, ennek a korszaknak óriási grafikai anyaga van, nekem viszont nincs kézügyességem, tehát azt szoktam mondani, hogy miután lerajzolni nem tudom az eseményeket, legfeljebb elképzelni, ezért kénytelen vagyok gyűjteni mind az arcképeket, mind pedig a csataképeket. Ha az ember megnézi ezeket az ábrázolásokat, van közöttük olyan, mint az osztrák hadijelentés sorozat, amelyik, ha úgy tetszik, valóban egyfajta haditudósításként szolgálhatott, mint manapság is, hogyha az iraki vagy az afganisztáni frontról látunk fényképfelvételeket, bár azokról általában nagyon sok minden nem szokott kiderülni. Ugye voltak közöttük kimondottan propaganda anyagok, tehát mondjuk az a tény, hogy a győri ütközetről, amiben Ferenc József ott volt, erről tudomásom szerint legalább húsz különféle ábrázolás készült. Ez nyilván a császár kultuszát, az ifjú uralkodó iránti elkötelezettséget akarta szolgálni, és hát volt olyanfajta propaganda is, mint Jellasics, aki a magyarországi hadjáratra egy egész művészkompániát hozott magával és már a Dráva átlépése után, 48 szeptemberétől kezdve folyamatosan ábrázoltatta az ő különböző hadicselekményeit. (narrátor) - "Kitűnő észtehetség volt. Az osztrák hadseregben a mérnöki karnál nem csak alezredes, hanem egyszer, s mind a magyar királyi testőrségnél a mérnöki tudományok tanára volt, s Görgey és Klapka tábornokok és más főtisztekké lett testőrök tanítója volt." - Amikor én 18 éves fiatalember voltam, akkor kimentem az Ecseri piacra, és ott láttam, hogy egy olasz fiatalember a jeepjébe nyolcasával, tízesével fog egy ilyen 48-as kardkupacot, és távozik, a jeep hátuljába rakja. Ott volt egy ember, egy magyar ember, olyan idős férfi, egy kereskedő. Pici, apró kis neppekkel kereskedett, és úgy megdöbbentem rajta, hogy... Mert láttam azért, hogy '48-as, meg régi fegyverek, hogy odafordultam hozzá, egy olyan tisztaszemű magyar ember volt, és megkérdeztem, hogy az az olasz ember ezeket a magyar kardokat miért viszi el a használtcikk piacról. És ő azt mondta nekem, hogy fiatalember, jegyezzen meg valamit. Magyarországon semminek sincs becsülete. És léptem volna tovább, és még szinte önmagának, úgy maga elé susogta volna, hogy semminek sincs becsülete, ami magyar. Na, én akkor indultam el a lejtőn, és akkor döntöttem úgy, hogy nem engedhetjük meg magunknak és nem tehetjük meg magunknak, miután az én két ősöm is 1848-49-ben az egyik huszárkapitányként, a másik papként harcolt a szabadságharcban, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy amikor az olasz emberben bizonyára kereskedői vénával jól felismerte, hogy itthon ezt egy fillérért meg lehet venni és Olaszországban sok pénzért el lehet adni, de nekünk én azt gondolom, hogy nem ilyen lelkiséggel és nem ilyen emberséggel kell hozzáállni a saját történelmünkhöz, és a saját kultúránkhoz, hanem szeretettel, alázattal, megbecsülve nagyon-nagyon azt a kevés dolgot, ami megmaradt, és úgy bemutatva. Amikor valaki gyűjt, az, hogy gyűjt, az én azt gondolom, hogy nem elegendő. Mikor elér egy olyan szintre a gyűjteménye, akkor kötelessége, nem a joga, a kötelessége az, hogy ezt publikálja, valamilyen módon a honfitársai felé ezt bemutassa, hogy nekik is lehessen örömük, hogy reményt adjon nekik a kiállítás, a gyűjtemény, a tárgyi anyag. Reményt adjon, ahogy azok a fiúk is reménykedtek abban, hogy egyszer ez az ügy jóra fordul. Hogy is mondta az egyik? Igaz ügy örökre veszve nem lehet. (zene) (narrátor) - "A gyerekek a te szavaidból fogják megismerni apjukat. Bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt és meggyőződésért halt meg." - A kiállítás egy figyelemfelhívás, egy figyelemfelkeltés arra, hogy a magyar kultúrának az irtózatos pusztítás és a rettenetes rombolás ellenére is vannak szép és szerethető tárgyai is. Egy arannyal és ezüsttel kivarrt tábornoki huszártarsoly flitterekkel és gyöngyökkel díszítve a magyar kultúra nagykövete a világon bárhol. Most ez itt, Kecskeméten ki lesz állítva. Ha a múzeumnak sikerül leírni ezeket a történeteket, amelyek a tárgyak között egyfajta hidat képeznek a szívekhez, akkor ezek a tárgyak tovább fognak harcolni, ugye, mert azok a fiúk, akik ezeket valaha viselték, hordták, az övék volt, ezek harcoltak valamiért, ők akartak valamit. Ennek a nagy 48-as generációnak volt egy nagy álma, és a legcsodálatosabb szerintem ebben a kiállításban az, hogy ezek a fiúk már nincsenek, de a tárgyaik megmaradtak, és ezek a tárgyak folytatják ezt a küzdelmet az emberek szívéért és azért, hogy az emberek rádöbbenjenek arra, hogy ez az övék. (narrátor) - "Túl számú osztrák sereg által körülvétetvén rettenthetetlen személyes bátorságával volt képes Pöltenberg megmenteni magát, s övéit. Káromkodva vágtatott elő, tiszteivel, karddal utat vágott magának, s meg nem adá magát. Megjegyzendő bár, hogy magyarul nem beszélt, s nem tudott, de a cifra, kacskaringós magyar káromkodást megtanulta nyalka huszárjaitól." - Volt már kiállításom és láttam azokat a szemeket, arcokat és kezeket akik bejöttek egy-egy '48-as kiállításba, ami csak és kizárólag a magyar oldalt mutatja be. És amikor azok az emberek folytonosság nélkül megpillantják magukat abban a végtelen folyóban, amit úgy hívunk, hogy magyar történelem, akkor először úgy meglepődnek, kicsit meg is zavarodnak, és aztán mint egy gyermek, vagy akár egy felnőtt, amelyik a régi gyerekkori játékát egyszer csak megtalálja a nagymama padlásán, egyszer csak rácsodálkozik arra, hogy micsoda hihetetlen szép tárgyaink vannak, milyen csodálatosan szép történeteink vannak, és leginkább arra, hogy ez a miénk. (narrátor) - "Rendkívüli bátorság, elhatározottság a legnagyobb vész közepette is. Bámulandó nyugalom és lángoló hazafiság valának jellemének fő vonásai. Damjanich igen érezé, hogy ő nem szokott csatát veszteni, ha arról volt szó, hogy másnap csata lesz, fölkiáltott, tehát győzelem is lesz, ha Damjanich is ott van, ugye, Francli, Ashermannhoz fordulva. Megverjük mi az ördögöt is!" - A gyűjteményemnek az első darabja egy Bem arckép volt, ami nagyon hosszan ott lógott a Múzeum körúton az antikváriumban, és már nem is tudom, hetek, hónapok óta volt az, hogy bejártam, és hát még mindig ott volt az ágyúra támaszkodó Bem tábornok mellén a magyar katonai érdemrend második osztályával, Tiroler Józsefnek a reformkor és '48-49 kiváló művészének az alkotása és gondoltam, hogy hát voltaképpen ez lóghatna nálam otthon is. És ez azt hiszem, hogy 1991-ben vagy '92-ben lehetett, és hát aztán ugye evés közben jön meg az étvágy, utána is, amikor föl-föltűnt valami és úgy ítéltem meg, hogy az igen jelentős fizetésemből ezt meg tudom magamnak engedni, akkor ugye megvettem. Az egy külön előny is az embernél, amikor gyűjt, hogyha egy kicsit ért is magához a korszakhoz. Én nem akarom természetesen lebecsülni a többi korszakos gyűjtőt, de miután én ezzel a korszakkal foglalkozom, jó néhány olyan szereplőnek az arcképét is sikerült mondjuk begyűjtenem, akiről más esetleg nem is tudja, hogy 1848-49-ben katonaként vagy képviselőként, vagy országos vagy birodalmi jellegű politikusként működött. (narrátor) - "Nagysándor nem csak, mint jeles katona, de mint hű hazafi is annyira bírta a magyar kormány rokonszenvét, hogy Görgey tetteinek ellenőrzésével őt bízták meg. Egy haditanácsban nyíltan kimondá, hogy aki vezéreink közül diktátorrá akarna lenni, őbenne Brútuszát találná." "Ti meg fogtok felelni hivatástoknak, vitézek lesztek, mint budai bajtársaitok! Készek hazánk szabadsága és függetlenségéért véretek percenkint áldozva legyőzni ellenségeinket, s kivívni a művelt Európa előtt a magyar fegyver dicsőségét és köztiszteletét. Vitézek, én veletek, ti velem, én előre, ti utánam!" - Van 2-3 olyan darabom is, amiről úgy tudom, hogy Magyarországon nagy közgyűjteményben nincs, lehet, hogy valamelyik kisebben előfordul, hiszen a vidéki múzeumokban is nagyon sok mindent megtalálni. Az egyik ilyen a 49. március 5-i szolnoki ütközetet ábrázolja. Ez volt a téli hadjárat után az első teljesen egyértelmű magyar siker, amikor egy császári dandárt Szolnoknál majdnem teljes egészében bekerítettek és iszonyatos veszteségeket, majdnem ezer főt, illetve még ágyúkat is veszítettek. Ennek az ütközetnek volt egy olyan része, amikor a magyar oldalon harcoló lengyel légionisták, a dzsidások megrohanták az osztrák Ferenc József dragonyos ezredet, és miután a dragonyosok kicsit többen voltak, ezért fönnakadtak rajtuk, de hát aztán jöttek a magyar huszárok és rendbe tették a dolgot. A kép szintén Franz Vernennek a kiadásában jelent meg Bécsben, az azt ábrázolja, amikor a Ferenc József dragonyosok fölfogják a lengyel dzsidások rohamát. Ugye az már nincs rajta, amikor ők maguk katasztrofális vereséget szenvednek, még a zászlószalagjuk is, meg az ezredpénztáruk is ott maradt, nem is beszélve a személyi állomány egy jelentős részéről. Tehát ugye érdemes ilyen szempontból is figyelni ezeket a képi ábrázolásokat, hogy ki lehet emelni egy-egy ütközetből, egy-egy csatából egy olyan momentumot, ami kimondottan sikeres volt az ábrázoló szemszögéből, vagy az ábrázoló megbízóinak a szemszögéből nézve, de egyáltalán nem biztos, hogy ez mondjuk hiteles ábrázolása magának az egész eseménysornak. Hát, arra büszke vagyok, hogy Kovács István barátom a '48-49-es lengyel hősökről szóló kisesszé gyűjteményének a címlapjára ezt a képet rakta, tehát ilyen módon is sikerült népszerűsíteni ezt az ábrázolást. (narrátor) - "A történelem, a nemzet, a hadsereg, sőt, talán legjobb barátaim is átkozni fognak engem, erről meg vagyok győződve. Annak dacára meg vagyok arról is győződve, hogy én, mint valódi hazafi minden más módon a hazát teljes pusztulásba dönteném, míg így talán megmenthetem a teljes megsemmisüléstől. Isten legyen velünk!" "Ha mi egyesülten nem hozzuk meg azt a kétségbeejtő határozatot, hogy megadjuk magunkat, még sok ezer emberi élet esik áldozatul. Egész vidékekre leírhatatlan nyomor és szenvedés zúdult volna. Ennek komoly súllyal kell latba esnie sorsunk serpenyőjében." - Nekem, ami az egyik kedves tárgyam, az egy kis varródoboz. Amikor megszereztem, megmondom őszintén, én sem fedeztem fel, csak láttam, hogy a körirata Arad 1850. Ez egy magyar gyűjtőnek nagyon sokat elárul arról, hogy Aradon 1850-ben mi történt. Tudjuk, hogy százával a honvéd tiszteket börtönözték be és sok-sok méterrel a föld alatt az aradi várnak a kazamatáiban voltak ezek az emberek tulajdonképpen összezárva. És ez a varródoboz hetekig kereste a helyét a gyűjteményben, mert minden tárgy keresi azért a helyét a gyűjteményben, amíg egy teljes véletlen folytán le nem vettem a tetejét. Akkor döbbentem rá, hogy a mélyedés piros, a mélyedés fala, a tűtartó fala pedig fehér, tehát piros, fehér, zöld. Öt méterrel a föld alatt, összebilincselvén kézzel a lábbal, leszaggatva róluk a honvéd egyenruha. Ez egy nagyon kedves tárgyam. (narrátor) - "Az a véleményem, hogy a magyar hadsereg nem felkelő hadsereg volt, mint ezt szájamba akarják adni. Különben is, én a hadügyminiszter parancsára, következésképp őfelsége a császár parancsára tettem esküt az Alkotmányra." "A törvény a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum, a magam útját jártam." - Magyarországon nagyon nehéz volt a helyzet, hiszen amikor maga a szabadságharc folyt, akkor általában itthon tudomásunk szerint nem nagyon készültek ilyen jellegű ábrázolások. 1849 után pedig hát érthető okokból nem nagyon lehetett ilyeneket csinálni. Az eseményeknek a magyar szemszögű ábrázolására már elsősorban csak 1867 után volt itthon lehetőség, akkor viszont a nyomdatechnika fejlődésének köszönhetően már nem csak fekete-fehér, illetve barnított, hanem színes ábrázolások is nagy tömegben születtek, de ezeknek azért már nagyon kevés esetben volt tényleges közük magukhoz a ténylegesen lezajlott eseményekhez. Ilyen például a Bemnek az első osztályú honvéd érdemrenddel történt kitüntetését ábrázoló kép, amiből szerencsére nekem is van egy, de ilyenek voltak azok a XIX-XX. század fordulóján készült olajnyomatok, amelyek egy tömegben ábrázolják az összes aradi vértanút, ami ugye soha nem történt meg. Ha az ember egy ilyen gyűjtésbe belekezd, akkor az egyfajta mániává is válik, egyfajta szenvedéllyé, hogyha tapintatosabban akarok fogalmazni, de hát azért nagyon vigyázni kell arra, hogy ez ne menjen egyéb dolgoknak a rovására. Én egyébként úgy gondolom, hogy nem vagyok főállású gyűjtő, tehát én azért gyűjtöm ezeket a képeket, mert szeretem magát a korszakot, de mondjuk nem szokott szívroham elkapni, hogyha egy aukción valaki elvisz előlem egy olyan ábrázolást, amire én is vágytam és mondjuk soha nem szoktam rosszat gondolni azért valamelyik gyűjtőről, mert az illetőnek a falát ékesíti az adott kép. Persze a sárga irigység eszi közben az embert és reménykedik, hogy előbb-utóbb neki is összejön, de hát reménykedjünk benne, hogy hosszú élet áll még előttem, és hát az évi 8-10 grafika, amire vágyom, hogy minimum bejöjjön, az még a továbbiakban is össze fog jönni. (csatakiáltás, ágyúdörgés) - Az egész gyűjtésemnek semmi más haszna nem lesz, csak sikerül ezt a 48-as múzeumot megcsinálni, és ott boldog gyerekarcokat fogok látni, akik akár rajzversenyen, akár bármilyen más módon közelebb kerülhetnek a saját múltjukhoz, közelebb kerülhetnek önmagukhoz, akkor azt gondolom, hogy én is és ezek a tárgyak is elvégezték azt, ami a feladatuk volt. Nekem az, hogy összegyűjtsem, nekik az, hogy emlékeztessenek, és minden időben felhívják a figyelmet arra, hogy ez az ügy egy fontos, nemes, szép és igaz ügy. Úgyhogy én ezért bízom abban, hogy itt, Kecskeméten talán most már a helyiség is megvan, a döntéshozók ezzel élni fognak, az általam tett felajánlással, és onnantól kezdve az az alapítvány, amit én létrehoztam azért, hogy ezt a kicsit olyan furcsa és olyan keserédes gyalázatot lemossuk, hogy nincs 48-as múzeumunk, ezt a döntéshozó is olyan szemmel fogja nézni, ami a tárgyaknak is és a gyerekeknek is egy találkozási pontja lehet. Én nagyon reménykedő szívvel gondolok arra, hogy talán sikerül megcsinálni 160 év után először. (zene) (narrátor) - "Megtettük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten és a világ szeme elé." (ének) - Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!