Feliratozva a Teletext 111. oldalán. Magyarországról határon innen és túl. Sok olyan helyszínnel, ami az útikönyvekből sem marad ki, de számos olyan információval, ami lehet, hogy igen. Mesélő városok, mesélő képek - helyenként onnan, ahol csak a madár jár. A sorozat szerkezete, tematikája mint egy modern, informatív útikalauzé. Infografikák közbeiktatásával úgy mutatunk be helyeket, programokat, szabadidős aktivitásokat, hogy mindenki megtalálhassa a neki legmegfelelőbbet. Turisztikai magazin.

- A teljes leirat forrása a teletext.

- A Szatmári-síkság elégedetten néz szét lapos birodalmán. A Szatmári. Szatmári-síkság el. A mérleg ugyanannyit mutat, mint ifjú korában, sehol egy gramm fölösleg, a derék filigrán, a váll széles. Itt ne keressünk hegyet vagy dombot, az idők során a Tisza, a Szamos és a Túr rendszeres elöntéseikkel vízszintbe hozták a tájat. Ha egy kis magaslatra vágyunk, nem marad más, mint a templomtorony. Igaz, a milotai éppen ráncfelvarráson esik át, de a helyi népdalkör így is büszkén énekel róla. - A milotai torony tetejében, két holló ül tiszta feketében... - A Tisza mentén fekvő szatmári település, Milota szereti a nótát és a jókedvet! Na és azt is, ha a községben élők bár korban és foglalkozásban nagyon is különbözőek, közösen énekelnek, ráadásul szervezett keretek között, immár 41. éve. - Ennek a kórusnak hatalmas közösségkovácsoló ereje van, több mint húszan vagyunk ebben a férfi népdalkörben, nagyon jó kis csapat, szoktam mondani, hogy kicsiny falunk kulturális ékessége ez a Milotai férfi népdalkör. Az ékesség tagjai között akad apa és fia, nagyapa és unoka. Akik azzal, hogy énekelnek, szinte tudtukon kívül is a szatmári és a milotai hagyományokat tartják életben. - A kórus egyik legújabb és legfiatalabb tagja a tanítványom, történelemből én tanítom, és a népdalkör azt lehet mondani, hogy nagyon kötődik a református valláshoz és a református egyházhoz. Ezt nem csak azért tudom mondani, mert minden próbánk az imaház könyvtárában van, hanem a tagok is templomba járó emberek, mélyen vallásos érzelmű emberekről van szó, akik féltik Istent. - Nem csapok a bíró úr markába, inkább leszek a császár katonája. - Milotánál a Tisza bal partja Magyarország, a jobb pedig már Ukrajna. Nagy valószínűséggel odaát is nőttek az ártérben hatalmas diófák, de hogy ültetvényszerűen telepítettek volna diót arrafelé, arról nem tudni. Mindenesetre a település jellegzetes gyümölcse világhírnévre tett szert: volt idő, amikor még a londoni tőzsdén is jegyezték! - Itt a termőföld az 1 méter, másfél méterig humuszos. Jó termőtalajú, azt követően, homok és azt követően 40-100-150 méterig kavics. A dió itt nagyon jól megterem. A gyökerei, mint a polip csápja, benne a Tisza vizében, mert itt alattunk gyakorlatilag 6-7 méterre már víz van. - A milotai 10-es dió a szakértők szerint a termés méretéről és papírvékony héjáról könnyen felismerhető. Persze annak is megvan a magyarázata, hogy miért hívják éppen M10-esnek. - A milotai határban 100 fát jelöltek ki, hogy melyik lenne az a dió, amelyik legalkalmasabb lenne a továbbnemesítésre. És a tízedik sorban a tízedik fa, ami végül is elindította az M10-es történetét. - Milotán a diót nem csak eladják, de meg is eszik. Pócsi Sándorné konyhájában a diós kosárka gyakori sütemény. Amikor elkészült a linzertészta... na, azután jön a varázslat! A diós hab, az édesség lelke! - Ilyen linzer alapú tésztát teszünk bele, abba egy kanál lekvárt, felverjük a tojásfehérjét habbá, abba teszünk diót. Azt tesszük a tetejére. Ezért diós kosárka. Ezt mindenki nagyon szereti, lakodalmakba csináljuk, keresztelőre, ünnepekre. Nagyon szép alakú, mint egy kosár olyan. Van úgy, hogy hétköznap is sütök. - Valamikor azt mondták, hogy a diót az ember az unokáinak ülteti - a régmúlt ártéri fái és a kiművelt, nemesített fák között méretben és várható élettartamban is óriási a különbség. - A századfordulón már akkor úgy jegyezték, hogy Milotán 2500 diófa volt. Ezek a diófák nem ilyenek, mint a mostani oltvány diók, hanem ezek az őshonos diók voltak, amelynek a törzsátmérője 1 méter és a 1,20 cm is volt. Gyakorlatilag nőtt a kénye kedve szerint és óriási lombozata alakult ki. - Az óriás, nagy öreg fák mára eltűntek az árterekből: fegyvergyártás miatt vágták ki őket, a puskatus ugyanis diófából készült. A Szatmári-Tiszaháton a folyó nem csak földet, hanem országot is elválaszt egymástól. Ez "a nagy tágasság, a színes és csillogó végtelen" maga a tündérsziget. Hát nem éppen ezen a helyen született a Sárarany, az Árvácska, és mennyi-mennyi irodalmi csoda szülőatyja, Móricz Zsigmond? A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszacsécse alig 250 lakójával apró falu a Szatmári-síkon, mégis olyat tud felmutatni, amelyre jóval nagyobb községek, városok sem képesek. Innen vitte magával a nyelvet a nagy elbeszélő, aki a maradandó prózáihoz a töméntelen mondanivaló egy részét e tájról gyűjtötte be. - Halálának a 10. évfordulója alkalmából itt egy hatalmas nagy ünnepséget rendeztek és ünnepélyes keretek között rakták fel erre a házra a táblát, hogy szülőház, és ez is volt a szülőház egészen rendszerváltásig. - Aztán az 1990-es években a szülőházból emlékház lett, merthogy azt az épületet, amelyikben valóban napvilágot láthatott az író, a '70-es években lebontották. Tiszacsécsén a család helyzete a módosból akkor lett szegénnyé, amikor a hitelből vásárolt cséplőgép felrobbant, a bérelt vízimalmot pedig elvitte a jeges ár. - Rajtuk maradt az adóság, hogy ki tudják fizetni ráment mindenük, el kellett adniuk azt a portát, a házat. Aztán vették meg ezt, ezt a portát és ezt a házat Móricz Bálint saját kezűleg építette. Ez a ház még eredeti állapotában van, a szalmán kívül, mert azt rengetegszer kellett már cserélni. A bútorok csak korabeli bútorok, egyedül a bölcső ami eredeti, azt a szülőháznak a padlásáról hozták ide, és ebben a házban csak 5 éves koráig élt az író. - De milyen és mennyire meghatározó volt az az 5 év! Ha az nincs, akkor bizony semmi sincs. A szülők az anyagi gondok miatt a jelenlegi emlékházat is kénytelenek voltak eladni és elköltöztek a Borsod megyei Prügyre. A vályogfalú, taposott szalmával fedett emlékház, ez a jellegzetes Felső-Tisza-vidéki szegény paraszti épület, a Móricz rajongók búcsújáróhelye. Csakúgy, mint a református templom melletti park, a parókia nagykertje, amelyben Móricz Zsigmond rég elfeledett zsoltárait hallhatják és olvashatják a látogatók. - Akkoriban találtunk rá Móricz Zsigmond zsoltár parafrázisaira, vagy átköltéseire, amelyet Móricz Zsigmond nem a héber eredetükről fordított le, hanem a Károli féle bibliafordítást használta alapjául és ilyen nagyon szép szatmári verseléssel gyakorlatilag átköltötte ezeket a zsoltárokat. Amikor 2012-ben ezt a parkot átadtuk, akkor Törőcsik Mari személyesen itt volt. - Tiszacsécse az a vidék, ahol még a fák is reformátusok, a jellegzetes templombelső olyan, mint egy nagy tiszta szoba. A puritánság, az egyszerűség emberközeli és családi hangulatot áraszt. Tiszacsécsének egyébként jó ideig a szomszédos Milotával közös volt a temploma. - Majd eljött az az idő, amikor a két község külön vált és Milota is épített magának egy református templomot és Tiszacsécse is a rossz nyelvek szerint mi ebből a templomból elhoztuk az ajtót és azóta is a milotaiak mondják, hogy a tiszacsácseiek nem elhozták, hanem ellopták a templomajtót, de ezt jó értelemben és nem pejoratív értelemben használják. - Amíg Tiszacsécse Móricznak az élet kezdetét, addig néhány kilométerrel arrébb Kölcseynek Szatmárcseke az örök nyugalmat jelenti. Persze nem a díszsír az egyetlen kapcsolat a község és Himnusz írója között. A településen a volt Kölcsey Kúria helyén kialakított emlékkiállítás sok kérdésre választ ad. - Azt mondták róla, hogy mikor idekerült, hogy eddig volt négy földesurunk, most már öt lesz de aztán később, hogy megismerték Kölcseyt megtudták, hogy milyen emberszerető. Szerette a jobbágyokat, ugye annál is inkább, mert a politikai pályája során a jobbágyok érdekeit képviselte. Nagyon-nagyon kedvelték, beszélgetett velük sokat, aztán később magába forduló lett és nagyon keveset volt fenn. Éjszaka dolgozott, nappal többnyire aludt és a község lakossága azt mondta, hogy ilyen mormota életet élt gyakorlatilag. - Az emlékszobában Kölcsey Ferenc személyes tárgyait is kiállították. Az íróasztal, a levélporzó és a borotva is őrzi a költő emlékezetét. Az ukrán-magyar határtól mindösszesen egy kacsintásnyira fekvő Szatmári-sík állandóságának hírnöke a Túristvándi vízimalom, ami mellett a molnárok szépen lassan elmúltak, ő azonban maradt, mintha csak örökkétől fogva itt lett volna. S bár a malom nem éppen mai darab, a Túr vizével ma is szívesen cicázik. Emberöltők óta már, hogy a víz megkergeti a lapátokat, azok meg incselkedve paskolják a felszínt, alámerülnek, majd kacagva tesznek egy újabb kört. Pogány Károly az 1752-ben épült, ma már ipartörténeti műemlék minden porcikáját ismeri. - Építése az úgy történt a leírások alapján: a folyón jöttek felfele olasz malomépítő ácsok és azok keresték meg a nagyobb településeket, uradalmakat, hogy ki szeretne építtetni és akkor a báró urat is megkeresték és így építtette ezt a malmot. - Ugyan ma már ritkán fogják dologra, az alkatrészek minden mozdulatán érződik a tenni vágyás, a munkaszeretet. A malom, amely kenyérgabonát őrölt és takarmányt is darált, lassan, de jó minőségű lisztet, darát termelt. - Beöntötték a terményt és mire véget ért az őrlés, mire kirakta a molnár a lisztet, ha valaki a sajátját meg akarta várni, ez minimum öt óra hossza volt. És akkor még nincs benne az az idő, hogy mikor következik sorba. De olyan is előfordult, leírásokból tudom, hogy valami alkatrész meghibásodott, és volt úgy, hogy három napig is itt voltak az emberek és akkor volt szekérszín, ahová beálltak az időjárás elől a fogatok, hogy nehogy elázzon a búza vagy ilyesmi. - És volt olyan idő, amikor a malom másfél éven keresztül folyamatosan őrölt, mert a lisztet jobb áron lehetett értékesíteni, mint a szemes kenyérgabonát. A szatmári táj, az árterület régi dzsungelgyümölcsöse időszaki munkával is bőven ellátta a lakosságot. A szomszéd településen, a Szenke partján megkapaszkodott, sokszor árvizekkel sújtott Penyigén a szilvalekvár utója szeptemberre már rég kifőtt, kihűlt és csuprokban várja a dicsérő szavakat. Szatmár fekete aranya nem tűri a cukrot és a tartósítószert, ahogy a türelmetlen embert sem. - Egy üstnek a kifőzése az egy olyan jó másfél napot, azért kettőt igénybe vesz az előkészületekkel és míg a végterméket kézhez nem kapjuk. Ez az úgynevezett penyigei szilvából készül, amit a köznyelvben "nem tudom szilva" néven ismernek, ez az egyik fő alapanyagunk, nagyon jó beltartalmi értékei vannak. - A szilvalekvárfőzés épp olyan társadalmi esemény volt, mint a disznóvágás. Hiába, a szilva összehozza az embereket, jókedvet szül és tartósítja a barátságot! A lekvárdában a hagyomány és a gépesítés egymást támogatja. - Összegyűltek a szomszédok, a barátok, a szűk rokonság és akkor így főztek ki egy-két üst lekvárt, na már most mi 4-5 héten keresztül folyamatosan főzzük a lekvárt, ha ezzel a hagyományos kézi módszerrel csinálnánk, már se barátaink, de szerintem már rokonaink sem lennének, úgyhogy ennyi gépesítést hajtottunk végre, hogy magát a vitorlát, a vitorla szerkezetét azt egy villanymotor forgatja. - A szatmári szilvalekvárt nem kell félteni: nem romlik meg, csak veszít az élvezeti értékéből, amikor az idő szárít rajta. A penyigei helytörténeti gyűjtemény tárgyainak sem sokat árt az idő múlása, sőt. Ősi szilvalekvárral itt ugyan nem találkozhatunk, de a régiek egykori tárgyaival igen. Volt úgy, hogy reggel kijöttem és itt az ajtóban volt hat tányér, olyan öreganyám korabeli. Volt, aki összekötve hozott egy csomó kaptafát, amin a suszter készíti a cipőt. - Most is jönnek a tárgyak, és zömmel ezek szatmári tárgyak, a szatmári parasztembernek mindennapjainak úgy munkaeszköze, mind háztartási eszköze. Úgyhogy ezek kedvesek számomra nagyon, mert mindegyiket tudom, hogy ki adta, mikor adta, mire használták, hogyan. - A Szenke-parti Penyige nem felejt. A Szenke, ami se nem folyó, se nem tó, se nem csatorna, és még csak nem is patak, 115 évvel ezelőtt, 1905. május 5-én, hétfőn kilenc kislány életet vette el, amikor csónakjukkal a vízbe borultak. A szomorú esemény emléke ma is elevenen él a penyigei nép lelkében. A balladás falu, Penyige már elengedte a múltat és rég beletörődött abba, hogy ami megváltoztathatatlan, amiatt kár is keseregni. Főleg akkor, ha már több, mint 100 esztendő eltelt azóta a májusi nap óta, amikor ártatlan gyermeklelkeket szakított el a testüktől a Szenke vize. - Ezerkilencszázötödik évbe, Kilenc kislány belehalt a vízbe, Beleültek a hajó orrába, Elmerültek a Szenke habjába. - A Szenke mindig is jó barátja, hű segítője volt az itt élőknek. Adta a vizét mosásra, halát az asztalra, gyékényét a vásárra. Hogy mi lelhette, mi bosszanthatta így fel azon a májusi napon, erre a kérdésre egy évszázad elteltével sincs válasz. Csak egy ballada, az utolsó, amelynek szavait a szatmári nép úgy szórta szét, mint pitypangmezőn a repülni vágyó vitorlázó pihéket, az erejét fitogtató szél. Történt ugyanis, hogy a révészasszony jelentősen túlterhelte a csónakot és 14 gyermekkel indult el a túlpartra. Már majdnem átértek, amikor a lélekvesztő eleje hirtelen vízzel telt meg, a hátulja felcsapódott, és maga alá temette a vízbe borult utasokat. - Hiába tudtak úszni a gyerekek, olyan pánik, riadalom lett, szinte akadályozták egymást, hát, mint egy fuldokló kapkod még egy szalmaszál után is. Hat kimenekült, a révész asszony is kimenekült, de ő lett a tízedik halott. Azon a napon halt meg, amikor temették a lányokat. Ő a felelősséget teljesen magára érezte. - A történetről ballada íródott, majd sok messzi faluban szavalták és dalolták még úgy is, hogy Penyige község eltűnt belőle, csak a Szenke neve maradt meg. A vízé, amely kilencnek halálával vált halhatatlanná. Penyigétől fertályórányi autózásra található Szatmárcseke - a község, ahol a csónak nem a pusztulást, hanem a nyugalmat hozza. Ez az a hely, ahol a "porrá leszek" értelmet nyer, és ahol az elmúlás belesúgja a fülbe, hogy jól van ez így, ideje megpihenni. Az Európa-szerte egyedülálló sírkertben, a református csónakfejfás temetőben, a kemény tölgyfák nem csak a boldog feltámadás reményét hirdetik, hanem azt is, hogy volt valaha egy ember, s lássátok mivé lett, lehetett ő bárki, ugyanazzá vált, mint a többi. Sokan kutatták a csónakfejfák titkát, de a talány senkit nem engedett közel magához, így hát maradtak a legendák. A régi öregek szerint a település halászfalu volt, körbefolyta a Tisza és három dombra épült. És a halászt vagy a csónakjában temették el, vagy a csónakját állították neki fejfa gyanánt. Van egy másik verzió, hogy kétfele vágták a csónakot, egyik felébe eltemették és a másik felét felállították neki fejfának. De ezt se megcáfolni, se bizonyítani eddig senki nem tudta. - A temető 1270 darab fejfájából 680-at az ácsnak tanult Korpás István készített, a legelsőt 51 évvel ezelőtt, 22 éves korában faragta. - Ez egy református temető, ide katolikusság nem temetkezik. 1973-ban műemlékké lett nyilvánítva. Azóta sírkövet nem lehet a temetőbe betenni, addig volt benne 28 db sírkő, az benne maradhatott, de azóta is ide temetkezik a temetőnek a református része a mai napig, de csak hagyományosan. El sem tudnánk képzelni, hogy más alakú fejfával vagy máshogy temetkezzünk. Érdekes, hogy a szatmárcsekei emberben még a temető is az egy közösséghez tartozás érzését erősíti. A temető központi helyén Kölcsey Ferenc sírhelye található. - Minthogyha 1270 db fejfa őrizné Kölcsey Ferenc síremlékét, mint Mátyás fekete serege. Én minden nap kijövök, ránézek egy fejfára, eszembe jut milyen idő volt amikor csináltam, eszembe jut az ember akinek csináltam, mindenkiről van egy kis emlékem, mert itt nőttem fel ebben a faluban, mindenkit ismerek. Énnekem ez a temető tényleg olyan, mintha hazajönnék. - A tölgy sokáig dacol az idővel, ha kell évtizedekig is kitart, de esélytelen a győzelem, előbb-utóbb a fejfa töve biztosan elkorhad. Ám a felső rész nem vész kárba, kap egy új aljat és a küzdelem kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik tovább.

- A Szatmári-síkság elégedetten néz szét lapos birodalmán. A Szatmári. Szatmári-síkság el. A mérleg ugyanannyit mutat, mint ifjú korában, sehol egy gramm fölösleg, a derék filigrán, a váll széles. Itt ne keressünk hegyet vagy dombot, az idők során a Tisza, a Szamos és a Túr rendszeres elöntéseikkel vízszintbe hozták a tájat. Ha egy kis magaslatra vágyunk, nem marad más, mint a templomtorony. Igaz, a milotai éppen ráncfelvarráson esik át, de a helyi népdalkör így is büszkén énekel róla.