Magyarországról határon innen és túl. Sok olyan helyszínnel, ami az útikönyvekből sem marad ki, de számos olyan információval, ami lehet, hogy igen. Mesélő városok, mesélő képek - helyenként onnan, ahol csak a madár jár. A sorozat szerkezete, tematikája mint egy modern, informatív útikalauzé. Infografikák közbeiktatásával úgy mutatunk be helyeket, programokat, szabadidős aktivitásokat, hogy mindenki megtalálhassa a neki legmegfelelőbbet.

A műsorszolgáltatói információk és a teljes leirat forrása a teletext.

Valaha ártéri mocsaras, sáros környék volt a Sárköz, így a mostani Tolna délkeleti szöglete, a Sárvíz folyó és a Duna közötti terület lakói ártéri gazdálkodásból éltek, egészen a Duna szabályozásáig, a krónikák szerint nem is olyan rosszul. De az igazi jó világ a vizenyős területek lecsapolásával köszöntött rájuk. Ma sem nehéz megítélni az egykori jólétet, elég csak végignézni a Sárközi falvak utcáin, az évszázados és annál is régebbi parasztházak polgári, sőt városias jegyeket mutatnak, zárt utcafrontokkal, gyakran díszes homlokzatokkal, hatalmas ablakokkal, kapualjakkal. - A XIX. század második felében, végén Bátaszéki és Tolnai német kőművesek építették ezeket a 3-4 méteres belmagasságú házakat. Egy néprajzkutató kollégám a századelőről azt mondta, hogy ezek olyan házak, meg olyan szobák, hogyha bemegy az ember, kétszer kell köszönni. Mert egyszer az ajtón belépve köszöntünk, meg ha közelebb mentünk a családhoz, akkor újra kellett köszönni, mert nem hallották az ajtóból. - Amikor a Duna szabályozása során a régi Sárvíz folyót az akkori Sióval együtt a Dunába vezették, és úgymond szándékosan kiszárították a mocsaras Sárközt, nagyon gazdag és humuszos fekete talaj maradt itt, ami hosszabb távon biztosította az itteniek jólétét. Ez a föld adta a bőséges mindennapi élet, a gazdag paraszti kultúra, a nagy házak anyagi alapját. - Ahol most vagyunk, ez tulajdonképpen a sárpilisi tájház. Az én apai nagyszüleimnek a háza volt, Balázs-Kovács ház. Dédapám három cikluson keresztül, kilenc esztendőn keresztül volt a falu bírája, és hát egy 90 holdas nagy gazda volt. Nem ebben a házban laktak, ezt úgy örökölték meg 1908-ban, de hát ott tulajdonképpen ez volt a falu legnagyobb háza, mert itt volt abban az időben az utcára négy szoba, másik házakban maximum három volt. - A Sárköz tájegység elnevezést még néhány a Duna túloldalán és a Mecsek északi peremén lévő falura is használják, de néprajzi értelemben csak az egykor színreformátus Őcsény, Decs, Sárpilis és Alsónyék, illetve a kissé délebbre fekvő vegyes vallású Báta református lakosait számolták ide. Ennek a négy és fél falunak a lakossága magyar volt és református. Annak idején már a reformáció tanainak megjelenésekor gyorsan gyökeret vert Tolnában és Baranyában az új hit, olyannyira, hogy hamarosan a Sárköz fővárosának is tartott Decs katolikus temploma is a birtokukba került. Azóta a templomot ötször bővítették. Korábban kétszer is árvíz mosta ezeket a falakat, így még az eredeti padlószintet is megemelték majd másfél méterrel. Ezt bizonyítja az északi falban ma is látható félajtó, más nem is nagyon töri meg a puritán belső tér harmóniáját. - Amikor a reformáció elindult, akkor a református atyák és elődök azt mondták, mivel a református vallás reformáció középpontjában az ige hallható módon való hirdetése áll, ezért szükségszerű az, hogy semmi ne vegye el a figyelmét az embereknek arról, hogy csakis az Isten beszédére tudjanak hallgatni. Ezért annak idején mindent kitettek a templomból, egyes hagyományok szerint még az orgonát is, a hangszereket is, és csak a fehér falak maradtak meg, hogy csak az igére tudjanak az emberek figyelni. - A Sárközi családok egykéztek, azaz tudatosan csak egy gyereket vállaltak és igyekeztek úgy házasítani őket, hogy a vagyon gyarapodjon. Föld a földhöz házasodott, mondták errefelé. Ez a templom is megmutatja a tehetős egykori gyülekezet erejét, a határ a csillagos égbolt. 1773-ban volt Decsen az Öreg utcában egy hatalmas tűzvész, ami a templomot is érintette, leégett a templomnak a mennyezete, leégett a tetőzete és egy évig a szabad ég alatt tartották a reformátusok az istentiszteletet, az akkori presbitérium úgy döntött, hogy a mennyezetet a csillagos égbolt mintájára festeti meg és egy gyönyörű, csillagos égboltot ábrázoló kék színű sárga csillagokkal borított mennyezet alatt állunk most a templomban. A gyülekezet a templom egyik oldalára egy a saját házaikkal is vetekedő lelkészlakást, míg a másik oldalára iskolát építtetett. Az épületegyüttes ma is áll és a híveket szolgálja, bár napjainkra Decs lakosainak kevesebb, mint 10 százaléka református. Az egykori sárközi hétköznapi élet, na meg az ünnepek komoly tudója, Pál Bözsi. Még lánykorában kezdett a Decsi Kézműipari Szövetkezetben népművészeti tárgyakat készíteni, bútort festett, tojást mintázott és babákra varrt díszes helyi népviseletet. Egy-egy szebb babát, jobban sikerült ruhácskát már akkor félretett cipősdobozokban a szekrény tetejére, aztán amint nyugdíjba ment, előkereste őket, és elkezdett számukra egyre újabb és újabb társakat gyártani, az új társaknak pedig cifra sárközi viseleteket. - Halászattal, vadászattal foglalkoztak, és amikor lecsapolták a földeket, akkor országos viszonylatban a leggazdagabb település volt a Sárköz, mert nem sárga föld, nem homok, hanem jó termő búzaföldje volt, ahol termény volt, ott jószág volt, ahol jószág volt, ott pénz volt. Na most a fiataljaikra, a lányokra, mert könnyebb volt egy gyereket öltöztetni, mint a hármat, és rárakták a csillagos eget, hogy addig fénylett, meg pántlikát, meg alsószoknyát, meg selyemszoknyát, hogy azon mutatták a lányaikon a gazdagságot. - Bözsi itt született, itt nőtt fel, nem csoda, hogy a gazdag sárközi népviselet mindig is közel állt a szívéhez, ezt a babákon aztán be is tudta mutatni. Merthogy külön ruha dukált nem csak munkára és ünnepre, de a mulatságra és a templomba is más öltözéket illett húzni. Így állt össze aztán ez a sok tipikus sárközi baba életkép a napi tevékenységek, sőt az élet mentén, a születéstől egészen a siratóig. A babák mellé itt történeteket is kapunk. - Most van egy barátnő, jót, rosszat megoszt vele az ember, de régen mi bandástul voltunk, tizenöten jártunk lányok moziba, mulatságba, és akkor ez mind körösztanya, komaasszony lett. A keresztelés úgy történt, hogy egy vitte a babát a templomba, egy tartotta ő a keresztvíz alá, hazafele pedig minden komaasszony hozta. És ez a reformátusoknál minden komaasszony be lett írva a keresztanyának, ha húsz barátnőm volt húsz komaasszony lett. Így lett aztán az egész falu keresztanyja mindenkinek. - Általában évente négyszer-ötször kapott egy gazdagabb lány új ruhát, amihez Franciaországból, Lyonból hozatták a selymet, a brokátot. Egy fejős tehén, egy hold föld ára van rajta. - súgtak össze a háta mögött, amikor megjelent a mulatságban. - A sárközi táncok egyedi eleme a női lépő, amit karikába összefogódzva lépegettek a lányok és énekükkel a kedvesüknek üzentek, a friss csárdás tempója pedig egészen lüktető. A lányokra már gyerekkorukban feladták a szép ruhákat, úgymond belenőttek a sok alsószoknya, paszomány és pántlika viselésébe, korán megtanulták, hogy ebben futkozni nem, de vonulni, na meg méltóságteljesen táncolni annál inkább lehet. Aztán a konfirmáláskor egy tornyos, bársonyból és virágokból álló pártát kaptak a fejükre, ezzel jelezve, hogy nagylányok lettek. - Amikor a nagylányok eladósorba kerültek, akkor ebbe a tornyos bársonyba tették bele a mirtuszkoszorút, és akkor vált ez igazából menyasszonyi fejdísszé. És ehhez akkor megkapott egy nagyon-nagyon díszes francia bársony szoknyát, amin két sor pántlika futott végig. Alul arany paszomány és mindenféle díszeket varrtak, körülbelül olyan 8-10 cm szélességben. Ehhez kapott még egy gyönyörű szép kötőt, amire a rostot azt is kézzel kötötték itt az asszonyok. A menyasszonyi viseletünknek a felső részén egy szintén francia selyemből készült röpike található. Erre került rá a hármas kendő, a kezében pedig egy jegykendő. - A Sárközben a mai napig akadnak olyan házak, ahol 100-120 éves ruhákat őriznek, megvigyázták a drága holmikat. A háborúk alatt eldugdosták a szekrények mélyére, persze rendszeresen át is hajtogatták, hisz a selyem az állásban is tönkremehet. Így öröklődött a viselet anyáról lányra, unokára és dédunokára. Azokra, akik a mai napig ugyanolyan nagy becsben tartják, mint felmenőik. Annak idején nem működtek külön szabóműhelyek, hogy elkészítsék a pazar sárközi ruhakölteményeket. Minden falunak megvolt az a pár ügyes kezű és jó ízlésű asszonya, akik egyéb munkáik mellett viseletet varrtak, hímeztek. Az egyszerűbb darabokat pedig mindenki elkészítette otthon. A néptáncosok közül sokan ma is varrnak maguknak ruhát, készítenek a viseletükhöz kiegészítőket, például jellegzetes sárközi gyöngyékszereket. - Gyerekkorom óta foglalkozom mindenféle népi kézműves dologgal, mert ide beleszülettem Sárközbe, itt táncolok a tánccsoportba is. Belekóstoltam szövésbe is, viseletet is varrogatok magamnak otthon néha óvodás korom óta, úgyhogy ez jött az élettel, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. - Ahogy a szoknyákhoz a selymet Lyonból, úgy a viseletet kiegészítő ékszerekhez az alapanyagot Csehországból hozatták már a 19. század végén is. Ezekből az apró üveggyöngyökből a lányok maguknak fűzték a gyöngygallérjukat, vagy az édesanyjuktól örökölték, esetleg ügyesebb falubeliektől kértek segítséget az elkészítésükhöz. - Többféle változata van, illetve kortól is függött, mert a kislányoknak színesebb gyöngyeik voltak, ahogy idősödtek, úgy a ruhán is elhagyták a színeket, illetve később már a gyöngygallért sem hordták például az idősek. Megvolt az alkalma is például, mert egy nyakbavetőt, amit körkörösen fűztek, nem így soronként, az a menyasszonyi viselet volt. - A legrégebbi eredeti gyöngygallérok, fekete-fehérek, esetleg egy kis piros színnel kombinálva, az ok egyszerű, csak ilyen színben tudták akkoriban beszerezni az alapanyagot. Később elkezdtek színesedni a nyakékek, főleg amit a kislányoknak szántak, mivel a piros mellett megjelentek a kék, a zöld és az aranyszínű gyöngyök is. - A régieket fotókról rekonstruálták, illetve járták a falvakat, és ahol idős néniknél megmaradtak gyöngydarabok, foszlányok az egészből is akár, és azt újították fel, abból találták ki, számolták le a gyöngyöket, hogy volt a minta. - A gyöngygallérokat a hagyományos sárközi viselet részeként főleg templomba és táncba hordták, manapság modernebb estélyi ruhához viselhető darabokat is rendelnek Góli Ramónától. Itt a szekszárdi dombság peremén a gazdag szántóföldek mellett mindig is műveltek szőlőt az emberek. A fiatal szőlősgazda és borász, Mirk Fanni az édesapja mellett tanult bele a gazdálkodásba, már gimnazista korában sok időt töltött a szőlőben és az állatoknál, így adta magát, hogy az egyetemen is szőlészetet, borászatot tanuljon. Ma fiatal nőként egyedül vezeti a gazdaságot, ami igazán embert próbáló feladat. - Ez 0-24-es, hétfőtől vasárnapig nincsen ünnepnap, főleg az állatoknál, ott ugyanúgy etetni kell, ugyanúgy ki kell menni. Mi szőlészettel foglalkoztunk elsősorban, most az utóbbi időkben már szőlő eladással, itt a környéken inkább szekszárdi borászatoknak. Aztán édesapám ugye most lesz négy éve, hogy elment, úgyhogy elég korán belecsöppentem ebbe az egészbe egyedül, és úgy gondoltam, hogy szeretnék valami maradandóbbat, és ezért jött az az ötlet, hogy akkor a borászatot is egy kicsit fellendítem. - A Nyéki hegy talaja ugyanolyan löszös, agyagos, mint a szekszárdi borvidék legnagyobb része, igen kedvező a kékszőlők számára. Fanni mégis fehér és rozé borokkal kezdte, ami kissé formabontó az alapvetően vörösre hangolt borvidéken, de az ifjú borász nem mindig akar beállni a sorba, például a palackjaira a megszokottól igencsak eltérő címkéket is tervezett. - Mindenképpen szeretném ezt a csajos vonalat meghagyni. Nagyon szeretem a friss fehér borokat, a friss rozét, viszont most már csináltam vöröseket is. A koncepció az az volt, hogy ezt a vidámságomat és magamat szerettem volna a címkékbe beletenni, és mindenképpen mást szerettem volna, amiket eddig láttam, valamivel szerettem volna kitűnni, mert elég nehéz azért Szekszárdon rengeteg nagyon jó borász van, és azért lett ez a címke, nem láttam még nagyon ilyen címkéket, és úgy látom, hogy megfogta az embereket. - Fanni úgy érzi, a komoly szekszárdi borászok is egyre inkább befogadják és elfogadják, amit csinál. Lesz helye a női vonalnak is a tradicionális borvidéken. A szántóföldi gazdálkodás és a bor mellett a hal jelentett állandó bevételi forrást a Sárköz népének. Igaz, az árterek lecsapolása után csökkent a vizek haszna, a tájegység legdélebbi csücskében, a Duna partjának domboldalába kúsznak fel Báta község utcái, így itt a folyószabályozás után is komoly szerepe maradt a halászatnak. Ennek állít szép emléket a falu egyik csendes utcájában a Halász-ház. - Foglalkozásszerűen űzték itt elég nagy létszámban a lakosok a halászatot, viszont azt el kell mondani, hogy nem céhes szervezetbe, hanem a családon belül tanulták meg a fiatalok a halászat mesterségét, és főleg kis szerszámos halászattal foglalkoztak. A kis szerszámos halászat azt jelenti, hogy annak a működtetéséhez elegendő volt egy, esetleg két-három embernek az összefogása, tehát nem kellett hozzá egy halászcsapat, egy halászbokor, akár egyedül is tudott vele halat fogni a halász. - A környék nagyobb vízfelületeinek halászati joga, amiket könnyebb és gyorsabb volt nagy hálóval lehalászni, általában messzebbről érkezett, módosabb embereknek jutott, a szűkebb, zegzugosabb vizeken a helyiek inkább úgynevezett kis szerszámos módszerekkel dolgoztak. - A legfontosabb és legfőbb ilyen halászati eszköz a varsa volt, amivel a legnagyobb mennyiségű halat tudták fogni. A varsa ez egy öt karikára szerelt hálós szerkezet, a karikákat vesszőből alakították ki, és egy ilyen tölcséres szerkezet, amilyen a hal bebújik a varsa belsejébe. Ezt tudták rekesztésnél is használni, tehát amikor áradáskor visszafolyik a víz, a fokokon a Nagy Duna fele, de minden más körülmények között is ügyesen tudtak vele halászni. - A jórészt önellátó családok maguk termesztették a hálókötéshez szükséges kendert, maguk készítették az eszközeiket, szerszámaikat. Hasonló szemlélettel saját kivitelezésben készült Magyarország első hőlégballonja a Pannónia is, ami itt a Sárközben, Őcsény repülőterén emelkedett a magasba. Az újkori hőlégballonozás a hatvanas években kezdődött Amerikában, de az újdonságoknak csak a híre szivárgott át a vasfüggönyön, hiába szerettek volna a magyar repülőiparban dolgozó aktivisták hőlégballont gyártani, hiányoztak hozzá a műszaki adatok és némi technológiai háttér. - Apró buktatókon keresztül menve végül is megszületett a Pannónia nevű hőlégballon. Először azt hiszem, hogy Hungáriának akarták nevezni, de ez akkor nem tetszett az akkori politikának, így lett Pannónia. És a HU001 azt jelenti, hogy ez volt az első magyar hőlégballon. A repülőgépes szolgálat egy országos cég volt, itt Őcsényben is volt egy egysége, én is itt dolgoztam. Lejöttek Budaörsről és itt próbálták meg egy teherautó platójáról végül a levegőbe emelni, ami sikerült, és ez nagyon megmaradt az akkori ballonosok emlékezetében. - Az emlékezet ápolásában segít az a hőlégballontörténeti gyűjtemény, amit az őcsényi repülőtér használaton kívüli irányítótornyában rendeztek be. Az itt látható, még a hőskorból származó relikviákat öreg magyar hőlégballonosok adták össze, ahogy az irányítótorony lábánál állított emlékmű is adományokból épült. A szobor az első magyar hőlégballont szimbolizálja, talapzatában pedig időkapszulát helyeztek el. - A hőlégballonozást úgy szoktuk emlegetni, hogy ez nem repülés, hanem utazás. Tehát a németek Ballon Fahrennek hívják, nem Friegennek. Nagyon ideális helyszín Sárköz. Vannak dombok, de vannak szép leszállóhelyek, mert hát végül is a hőlégballon nem ott száll le, ahol akar, hanem ki kell keresni egy biztonságos leszállóhelyet, különösen erősebb szélben, akár 100 métert is vonszolhatja még a kosarat a kupola. - Őcsényben a magyar hőlégballonozás bölcsőjében évtizedeken át működött egy nemzetközi szakmai hőlégballon-találkozó. Furcsa módon már a szocializmus éveiben is minden évben 15-20 ballonos csapat érkezett nyugatról, talán éppen az ideális helyszín és a barátságos sárközi emberek vonzásában.

- Valaha ártéri mocsaras, sáros környék volt a Sárköz, így a mostani Tolna délkeleti szöglete, a Sárvíz folyó és a Duna közötti terület lakói ártéri gazdálkodásból éltek, egészen a Duna szabályozásáig, a krónikák szerint nem is olyan rosszul. De az igazi jó világ a vizenyős területek lecsapolásával köszöntött rájuk. Ma sem nehéz megítélni az egykori jólétet, elég csak végignézni a Sárközi falvak utcáin, az évszázados és annál is régebbi parasztházak polgári, sőt városias jegyeket mutatnak, zárt utcafrontokkal, gyakran díszes homlokzatokkal, hatalmas ablakokkal, kapualjakkal.