A Könyvjelző - Takaró Mihály műsora minden héten szombaton jelentkezik az M5 csatornán. A műsorban a magyar kultúra különböző területeire kalauzoljuk a nézőket, a témák között szerepel a képzőművészet, a zene, irodalom és történelem is. Adásunk témája: A magyar költészet napja. A műsorban szó lesz arról, hogy miért éppen április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Természetesen József Attila és Márai Sándor is szóba kerül majd és a 19. és 20. század lírája és annak szerepe is. Adásunk témája: A magyar költészet napja. A műsorban szó lesz arról, hogy miért éppen április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Természetesen József Attila és Márai Sándor is szóba kerül majd és a 19. és 20. század lírája és annak szerepe is. A Könyvjelző - Takaró Mihály műsora minden héten jelentkezik az M5 csatornán. A magyar kultúra különböző területeire kalauzolja el a nézőket, a témák között szerepel a képzőművészet, a zene, irodalom és történelem is. A Könyvjelző - Takaró Mihály műsora minden héten jelentkezik az M5 csatornán. A magyar kultúra különböző területeire kalauzolja el a nézőket, a témák között szerepel a képzőművészet, a zene, irodalom és történelem is.

A műsorszolgáltatói információk forrása változó (teletext, mediaklikk.hu). A teljes leirat forrása a teletext.

Szeretettel köszöntöm kedves nézőinket! Mai műsorunk címe: A költészet napja. Erről a témáról fogok beszélgetni meghívott vendégeimmel. Műsorunk elején szót ejtünk majd arról, hogy miért pont április 11-e lett a költészet napja. Szó lesz természetesen József Attiláról és Márai Sándorról is. Aztán arról beszélgetünk, hogy milyen szerepe volt a lírának a 19. századi magyar történelemben. Megnézzük, hogy hogyan vált fontossá a 20. század első felében a magyar líra különböző ágazata. Aztán pedig beszélünk arról, hogy fontos-e ma, 2024-ben a líra, van-e valami szerepe a magyar társadalom életében. Április 11, ekkor ünnepeljük a költészet napját. Miért pont ekkor? - A történeti hűség kedvéért el kell mondanom, hogy a pesti trolihoz hasonlóan a költészet napja is szovjet import. Ugyanis eredetileg a költészet napját 1955 októberétől a Szovjetunióban ünnepelték, egy óriási csinnadrattával. Mi ezt úgy vettük át '56 júniusától, hogy a könyvnapok része volt a költészet napja. Aztán rájöttek, hogy elsikkad így a líra, mindenki a könyv szenzációkra figyel, és 1964. április 10-én, tehát nem 11-én, hanem 10-én volt az Egyetemi Színpadon, magam láttam az előadást, az első nagy költészet napi, azt kell mondanom, ünnepség. Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Kassák, Devecseri Gábor vettek részt, Juhász Ferenc, Illyés és Weöres Sándor küldtek verset, és a kor jelentős színészei. Tehát ez volt az első alkalom, de természetesen ezt április 11-re akarták időzíteni, hiszen a nagy hármasból, a Petőfi, Ady, József Attila hármasból a szocialista gondolkodásnak és filozófiának megfelelően a proletár költő, József Attila került a középpontba, és természetes volt, hogy most már akkor József Attila születésnapját ünnepeljük. Arról mondjuk nem esett szó, hogy Márai Sándor is ezen a napon született, öt évvel korábban. De nem is ez a lényeg. Az a lényeg, hogy elkezdtük 1964-ben, és szerencsés módon ez évről-évre távolodott a politikától. A költészet elkezdett önmagától működni, saját maga új generációi, új fiatalok és új olvasók kerültek a képbe, így maradt meg, és egyre népszerűbb ma a költészet napja április 11-én. - Azt hiszem, hogy József Attila persze nagyon méltán és méltó költő ahhoz, hogy a költészet napját az ő születésnapjához kössük, hiszen azt hiszem, hogy valóban a magyar költészet egyik óriásáról van szó. Nekem személyesen az egyik kedvencem a költők közül József Attila. Olyan hihetetlen palettáját járja be a valóságnak önmagában az a tény, hogy honnan indul, és ez tökéletesen igaz, a proletár sorsból elinduló emberről van szó, aki azonban egészen magasra jut intellektuálisan is, és én azt gondolom, hogy sok tekintetben morálisan is. Tehát az, hogy a költészet napja ekkor van, ez egy nagyon-nagyon nagy dolog. De mit jelent tulajdonképpen a tartalma a költészet napjának? - Ahogyan József Attilát sem tudta kisajátítani a politika, ahogy a legnagyobb költőket se, a Lobogónk: Petőfitől, Adyn keresztül, minden költőnél erre kísérletet tett a kultúrpolitika a 20. században, de József Attilát nem tudta kisajátítani, ahogy a többi nagy költőt sem, mert egy olyan egyedülálló géniusz, hogy ez megmaradt a magyar köztudatban, nemcsak az irodalmi tudatban. Mindennek van világnapja, ünnepnapja, ez tulajdonképpen egy világbetegség is, viszont a költészet napja kitüntetett ünnep maradt a mai napig, és teljesen elfelejtettük már ennek a kezdetét. Egész egyszerűen azt érezzük, hogy a magyar költészet annyira fontos a mi emlékezet kultúránkban, hogy egy ilyen napot minden évben meg kell ünnepelni. - Valóban ünnep a költészet napja? - Igen, valójában az az ünnep, ami az emberek szívében ünnep. És azt kell mondanom, hogy igen. Azt látom, hogy már kisiskolások is hívnak minket, költőket, és ez nagyon jól esik. Tehát Battonyától Nemesmedvesig, ha úgy tetszik, hívnak minket, ott vagyunk. Nagyon nehéz például nekem lassan egy évtizede itt lenni, Budapesten, mert állandóan valahol máshol kéne lennem, vagy felolvasni, vagy koszorúzni, vagy ott lenni a fiatalokkal. Tehát én azt látom, hogy a nemzeti vagy a hivatalos ünnep jellegétől teljesen függetlenül, önmagától működik ez a rendszer, és az emberek a költészet iránti, a szépség iránti szeretetét fejezi ki. - A magyar irodalom valahogy úgy alakul, hogy talán a műnemek között a legfontosabb a líra. - Tulajdonképpen minden fiatal elkezd verset írni, és ez egyáltalán nincs így az összes kultúrában, hogyha szétnézünk a világban. Kezd kiveszni már a versnek a jelentése, a jelentősége, de a magyar kultúrában ez megmarad. És akkor is, hogyha átértékelődik, hogy éppen miért fontos számunkra a vers, hogy politikailag fontos, magánéletileg fontos, milyen verstípusok, versformák a fontosak, maga a líra megmaradt rendkívüli fontosságúnak. - Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény, csecse-becse, ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt, s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a Nincsen apám versemért, a hont kivon szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: Ön, amíg szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén! Gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj. Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani! - Amikor én ezt a szót kimondom, hogy líra, akkor nekem egy csomó jelentésrétege, illetőleg lehetséges funkciója eszembe jut a tanítástól a gyönyörködtetésig vagy fordítva, a gyönyörködtetéstől a tanításig. - Igen, a Horatiusi maximából szokás itt kiindulni, a Dulce et utile, tehát a gyönyörködtetés és a hasznosság kettőssége, ami a költészetben a kezdetektől fogva megvolt, és tulajdonképpen később már azt mondjuk, hogy forma és tartalom egysége, illetőleg az üzenet önmagában nem választható le kimondottan a versről magáról, és a nyelvművészetről, a szövegről, hiszen, ha le tudnánk választani, akkor olyan lenne, mint egy szónoklat vagy mint egy beszéd. Tehát ez a kettő elválaszthatatlan. Ugyanakkor mindig mást kerestek azért az olvasók, a befogadói közönség a költészetben. Tehát nyilvánvaló az, hogy a 18-19. században inkább közelebb állt a befogadás ahhoz, amit mi ma üzenetességnek nevezünk, hiszen a nemzeti ébredés idején a költészetre, nemcsak a magyar költészetre, bár ez elsősorban a német mintának az átvétele volt, óriási feladat hárult akkor, amikor végül is a közös, a kollektív emlékezet megteremtése elsősorban a költőkre hárult. Aztán később persze politikusokra, történetírókra, nagyon sok mindenki másra, és nem véletlen egyébként, hogy a verses epika hagyománya volt az, ami a leginkább jellemezte ezt a korszakot. Nem kell azért máshova visszamenni, mint akár a Homéroszi eposzokig, amelyik szintén végül is az európai kulturális identitásnak a megteremtését, a mítoszok újrafogalmazását jelentette. És egy picit ezt folytatták azért, akár a német költők, akár Goethe, Schiller, akár az angolszász hagyományban, mert egy Byron is tulajdonképpen ezt a hagyományt követte, és amit a magyar költészetben Vörösmarty, Petőfi, Arany és társai meghonosítottak, az voltaképpen éppen ezt a jelentőséget hordozta, ami nem csupán azt jelenti mai szóhasználattal, hogy politikai tétje volt a költészetnek. Sokkal többről van szó. Egész egyszerűen a költészet megteremtette azt, hogy mit értünk azon, hogy magyarok vagyunk. És ez az, ami aztán átformálódva, de végig jelen volt a 20. században is. - Én azt gondolom, hogy amikor beszélünk a költészetről és a költészet különböző funkcióiról, el kell helyezni a költészetet a művészeteken belül is. Hogy látod? - Hiányzik egy szó a gyönyörködtetés és a tanítás mellett, ez pedig a szórakoztatás. Ugyanis, ha nemcsak a líráról beszélünk, hanem az irodalom művészet egészéről beszélünk, vagy a kultúra egészéről, a szórakoztatás különösen az első időszakban, de ma is. Hiszen, ha eljutunk odáig, hogy a magaskultúra és a tömegkultúra elvált, itt a szórakoztatásnak nagyon komoly szerepe van. - Ha arról beszélünk, hogy líra, akkor sokan nem is értik ezt a műnem fogalmat. Tehát valahogy körbe kéne járnunk ezt. - Igen, és ennek a fogalomnak a határai el is mosódtak azért a 20. században, főleg az elmúlt 60-70 évben. Arról beszéltem, hogy korábban a líra levált az epikus előzményeiről nagyjából Alkaiosz idején, azt kell mondani, hogy most egy ellenkező folyamat játszódott le nagyjából azért a 20. század elejétől fogva, amikor tulajdonképpen az epikus háttér, a prózaversek, az esszé versek, az elbeszélőköltemények, a hosszú versek visszajöttek a világ lírába, és tulajdonképpen ma már nehéz megmondani azt megint csak, hogy mi az a líra. - Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom. Felröpülök ekkor gondolatban, túl a földön, felhők közelébe, s mosolyogva néz rám a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe. Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt boruljon rám a szemfödél, itt domborodjék a sír is fölöttem. - Eljutottunk a 20. századhoz, és amikor a 20. századi magyar líráról beszélünk, akkor megint csak egy paradigmaváltásnak lehetünk a tanúi. - Igen, a 20. századi magyar líra nagy paradigmaváltója Ady Endre, de ő sem a semmiből érkezett. Gondoljunk csak Vajda János költészetére, amely mintegy hidat képezett Arany Jánosék és Ady Endre között. Nagyon izgalmas, hogy Ady Endrével nemcsak egy nagy lírai forradalom robbant be, hanem egy politikai forradalom is, és a magyar költészet történetet legalább annyira izgalmassá teszi, mint amennyire eltorzítja az a politikai vita, amelyik folyamatosan végigkíséri a költőknek a megítélését. Nagyon fontos az, hogy különféle költői iskolák, szemléletmódok folyamatosan egymás mellett éltek már, és ami a legizgalmasabb volt a '20-as '30-as években, hogy mindegyik Ady Endrét tartotta az előképének, és mindegyik másképpen fogta fel Ady Endre költészetét, mert egészen másként kötődött hozzá, utasította el egy picit, mondjuk Babits vagy Kosztolányi, egészen másként tekintett rá Reményik Sándor, Dsida Jenő, és lehetne sorolni, hogy mindenkinek megvolt a maga Ady képe, akár elutasította, akár nem. Egy kicsit párhuzamot állítva azt lehetne mondani, hogy olyan volt, mint Wagner a zeneirodalomban, hogy mindenki viszonyult valahogy Wagnerhez, aki utána következett. - Tudod, amikor erről beszéltél, nekem rögtön beugrott az, hogy én a két világháború közötti magyar irodalmat és benne a magyar lírát is azért tartom világszintűnek és tulajdonképpen példamutatónak is, mert ebben a korszakban érvényesül az a tény, hogy a valóságnak mindig többféle olvasata van. És ezek a különböző valóság olvasatok, attól függően, hogy ki hogyan szocializálódott, és aztán vált ennek a szocializációnak megfelelően egyfajta igazság, az általa látott igazság vagy érzelmek kimondójává, ez azt jelenti, hogy a magyar lírában megjelenik a városi polgári liberális valóság olvasat, megjelenik a nemzeti konzervatív valóság olvasat, megjelenik a munkásosztály valóság olvasata, de ugyanúgy megjelenik a szegény parasztság, ha most Sinka Istvánra gondolok például, megjelenik az a valóság olvasat is. Kiderül ebben a korszakban, hogy ezek képesek egymás mellett élni, és egyszerre létrehozni valami olyan generális valóság olvasatot, amelyik talán a legjobban mutatja azt, hogy mire hasonlított az akkori magyar valóság. - De itt tulajdonképpen nem történik más, mint a társadalom, az átrétegződött társadalom művészi leképezése, hiszen század elején vagyunk, a két világháború között, és ne felejtsük el, már él József Attila. Onnan indultunk el, a kályha a költészet napja volt. Már itt vagyunk József Attila idejében. Tehát az, amiket soroltál, törvényszerűen, természetesen a különböző társadalmi rétegek jelentkeznek, és eljutunk az Ady világtól a Radnóti-féle háború ellenes líráig, mert a valóság kényszeríti ki azt, hogy erre valamiféle művészi választ kell adni. Radnóti is megadja a magáét, a népiek megadják a magukét, József Attila szintén egy nagyon sajátos választ ad. - Az erdélyiek megadják a magukét. A felvidékiek megadják a magukét. A délvidékiek, attól függ, hogy milyen valósághelyzetben vannak, hiszen a kisebbségi helyzetbe szorított magyar lírának éppen az a jellegzetessége, hogy ő is a valóságra reagál, és az a valóság egészen más, mint egy többségi helyzetben lévő, többségi kultúrában megszoruló anyanyelv. Ezért van az, amikor a valóság olvasatokról mondtam az előbb nektek, hogy ekkor érdemes összehasonlítani Reményiket mondjuk Kosztolányival, ekkor érdemes Dsidát összehasonlítani Babitscsal. Babits ezt meg is teszi egyébként önmaga is. Vagy természetesen az Erdélyi József-féle prózát összehasonlítani a Herczeg Ferenc prózájával, vagy Móricz Zsigmond prózájával. És akkor kiderül, hogy hát ez a magyar irodalom, ez így együtt a magyar irodalom. Nem egy irány, a lírában sem egy irány, hanem ez így együtt a valódi valóság olvasat, így a magyar lírában is. - Igen, és annyira vegytisztán elkülöníthető módon például olyan avantgard költői iskolák nem voltak a magyar költészet történetben, mint más nyugat-európai költészet történetekben, és Kassák után ezt mindenkiről voltaképpen elmondhatjuk, tanultak az avantgard technikákból, aztán a neo avantgard költői is majd. - Igen, Füst is, Dsida is, stb. ott vannak. - Igen, de mivel itt voltak ezek a közösségi problémák, ezek a feladatvállalási kötelezettségek, amelyeket említettetek, tulajdonképpen a kísérletező költészetet mindig szintetizálták a nagy magyar költői hagyományba, és ilyen módon sokkal több köti össze még a stílustörekvéseket is egymással, mint amennyi elválasztja őket. - (énekelnek) Elhullt csatában a derék. No halld meg, Eduárd! Neved ki diccsel ejtené, nem él oly velszi bárd. Emléke sír a lanton még. No halld meg, Eduárd. Átok fejedre minden dal, melyet zeng velszi bárd. Meglátom én! S parancsot ád király rettenetest. Máglyára ki ellenszegül minden velsz énekest! - Azt hiszem, érdemes egy pillantást vetnünk a 20. század második felének magyar lírájára. Ez már gyakorlatilag a kommunizmus, a szocializmus ideje. - Annál is inkább, mert igazából ennek a korszaknak a főszereplői nem is a költők, hanem a hattyú nyakú görény, ahogy Illyés mondja '42-ben, az irodalompolitika, hiszen olyan mértékben korlátozza, olyan mértékben egyszínűsíti a magyar költészetet, hogy maradjunk a költészetnél, hogy például '49-'53 között levegőhöz nem jutott az, aki másként gondolkodott. De hogyha a három T gondolatában, az Aczéli gondolatában maradunk... - Tiltott, tűrt, támogatott. - Így van! Ha megnézzük, hogy például '56 után, de milyen érdekes, még egy mondattal, '49 és '53 között ugyan semmit nem tűrtek meg, mégis voltak olyan írók, akik megpróbálták, és át is tudták törni ezt a falat. És a Magyar Író Szövetség így jutott el az '56-os forradalomig. Rengeteget tettek az írók azért, hogy ez megvalósulhasson. Na de '56 után mi történt? Felerősödött. Ha végigvesszük, ki mindenki nem kaphatott szót egyáltalán. Eleve nem kaphattak szót az emigráns írók, ugye nem voltak itt. Sorolhatjuk, de fölösleges, Cs.Szabótól, Határ Győzőt emlegettük, de mondhatnánk sorban egymásután a példákat. Nem kaphattak szót a bebörtönzött írók. Akkor sem még egy ideig, amikor már kiengedték őket. Tehát '62-'63-ban, és így Déryt, Háy Gyulát, Fekete Gyulát is megemlíthetnénk például, Zelket megemlíthetnénk és így tovább. Nem kaphattak szót, és ez külön érdekesség, azok a nem marxista elméleti szakemberek, akik ugyan ebben az időszakban dolgoztak, hatalmas életművet hoztak létre. - Debreceni Irodalomtörténész Iskola, stb. - Várkonyi Nándort én két évtizeddel később ismertem meg. - Sziriat oszlopaival, gondolom. - Azt mondtam, hogy ilyen nincs! Hamvas Bélát szamizdat-szerűen olvastunk. Bibó írást abban az időben képtelenség volt. Aztán itt vannak, rengeteget beszélünk az Újholdasokról. Ők '56 nyarán kezdtek előszivárogni, addig nem nagyon lehetett. Fordítottak, gyerek könyvet írtak, egyebek, tehát nem kaptak lehetőséget arra, hogy megszólaljanak. És még volt egy kör, a pártból, az MSZMP-ből kiábrándult a közössége, Benjámin László, Tamási Lajos, Örkény István, tehát itt ez egy nagyon érdekes kör, egy ördögi bugyor, akik ebben benne voltak, és a hattyúnyakú görény, az irodalompolitika, élén Aczél Györggyel hihetetlenül keményen tartotta ezt, és azután szépen csendesen szikével felvagdosva engedte, hogy na, akkor most te is kapsz egy kis lehetőséget, te is kapsz egy kis lehetőséget, és apránként oldódott, ahogy mondják, konszolidálódott a helyzet a Kádári érában. - Valóban itt vagyunk ma, 2024-ben, a 21. század elején, és fel kell tennünk a kérdést, hogy van-e ma a költészetnek létjogosultsága, és ha van, mi lehet a funkciója? Hogy érzed ezt? - A propaganda mindig is, mióta világ a világ, a legnagyobb ellensége volt a költészetnek. Gondoljunk Platónra, aki az Államban már arról írt, hogy bizonyos versek, bizonyos költők kimondottan kártékonyak a közösség szempontjából, azokat nem igazán kellene tanítani. Írjanak csak, meg mondják el a magukét, de azért ne vegyük őket komolyan. Egészen odáig húzódik ennek a gondolkodásnak az íve, hogy a náci vagy a sztálini totális diktatúrában a totális propaganda megvalósult, és a legfontosabb elmélet írók is, Walter Benjamintól kezdve egészen napjainkig állást foglaltak arról, hogy a költészet hogy tudja túlélni ezeket az időszakokat, hiszen a költészet lényege két dolog, az egyik az emberi méltóság, a másik pedig a csönd. Mert nagyon fontos az elmélyültség, a szemlélődő életmód, és a másik pedig az emberi méltóság megőrzése ahhoz, hogy a költészet fennmaradjon. Azt hiszem, hogy egy globális és a gazdasági érdekeknek mindent alárendelő civilizációban a költészet ugyanolyan nehezen tudja a hangját hallatni, mint amilyen nehezen hallatta mondjuk az Entartete Kunst vagy a Zsdanovi doktrina idején, és ezzel ma is meg kell a versnek küzdenie. De mindenképpen túl fogja élni, és fontosnak megmarad, mert az emberi méltóság enélkül nem őrizhető meg. - Fogyasztási cikk lett a vers? - Nagyon sokat utazom a világban, és az ilyen típusú kérdésekkel nekem az a bajom, hogy lehet, hogy Magyarországon működik, de Ázsiában vagy Dél-Amerikában egészen másként. Természetesen van egy fogyasztási cikk jellege is, hiszen kereskedelem révén jut el az emberekhez. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy azért a remény szószólója, az emberség, a méltóság szószólója maradt a költészet. - Én abban a hitben, abban a reményben élek, hogy amíg ember él a földön, addig lesz költészet. Hiszen nemcsak azért, mert az elvonatkoztatás egyik legnagyobb eszköze, nemcsak azért, mert az emberi absztrakció egyik legnagyobb teljesítménye, nemcsak azért, mert a líra számomra valamiféle érzelem kifejeződést jelent mindig, hanem azért is, mert az ember lényének lényege éppen az, amit úgy és akkor fejez ki, és ezért van, hogy a kisgyerekektől kezdve aggastyánokig, amikor igazán találkozunk valami problémával, akkor leülünk, és azt papírra vetjük. - Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó jéggel a tetején. Szép a forrás, fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli, s kél a habban kecsesen okos csevegés. Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt. Engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között, rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. Én mondom: Még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!

Mai műsorunk címe: A költészet napja. Erről a témáról fogok beszélgetni meghívott vendégeimmel. Műsorunk elején szót ejtünk majd arról, hogy miért pont április 11-e lett a költészet napja. Szó lesz természetesen József Attiláról és Márai Sándorról is. Aztán arról beszélgetünk, hogy milyen szerepe volt a lírának a 19. századi magyar történelemben. Megnézzük, hogy hogyan vált fontossá a 20. század első felében a magyar líra különböző ágazata. Aztán pedig beszélünk arról, hogy fontos-e ma, 2024-ben a líra, van-e valami szerepe a magyar társadalom életében.