Adásunk témája: Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Kányádi Sándor. Egyik májusi adásunkban rá emlékezünk. Egészen gyermekkorától, Nagygalambfalvától Budapestig sorra vesszük életének főbb állomásait. Kiemelünk néhány fontosabbat gyermekversei közül és munkásságnak meghatározó részeit. A Könyvjelző - Takaró Mihály műsora minden héten jelentkezik az M5 csatornán. A magyar kultúra különböző területeire kalauzolja el a nézőket, a témák között szerepel a képzőművészet, a zene, irodalom és történelem is.

A műsorszolgáltatói információk és a teljes leirat forrása a teletext.

Szeretettel köszöntöm kedves nézőinket! Mai műsorunk címe: Kányádi Sándor. Róla fogok beszélgetni meghívott vendégemmel. Műsorunk elején szót ejtünk majd születéséről, gyermekkoráról és arról az útról, amelyik Nagygalambfalvától Budapestig tart. Aztán beszélgetünk majd a pályakezdő ifjú íróról, költőről. Később szóba kerül költészete, annak alakulása 1956 után. Majd beszélünk a Sörény és koponyáról, illetve nagy létösszegző verséről, a Valaki jár a fák hegyén címűről. Végül pedig kísérletet teszünk arra, hogy elhelyezzük Kányádi Sándort a magyar irodalmi kánonban. - Így a vége felé az ember akaratlanul is számvetésre kényszerül. Ilyenkor azt kellene elmondani röviden, hogy ki mindenkinek mivel tartozom én ezért a hosszú életért, a fönnvalómon kívül, elsősorban édesanyámnak, aki a világra hozott, és aki aztán 11 éves koromban magamra is hagyott. Utána édesapámnak, aki nem akadályozta az én értelmiségi pályám beindulását, amikor az orvosok fizikai munkára alkalmatlannak nyilvánítottak, és megkérdezték, hogy hát van-e eszem, és édesapám azt mondta, a tiszteletes úr azt mondja, hogy van, az orvos azt mondta, akkor adják kollégiumba. Hát így kerültem én kollégiumba. A kollégiumból egy nevet említenék mindenek előtt, a rég megboldogult Tóth Béla tanár urat. Ő volt az én első magyartanárom és osztályfőnököm. - Beszélgetésünk kezdetén ejtsünk néhány szót Kányádi Sándor családjáról, szüleiről, gyermekkoráról. - Székelyföldön született. Az első nem azon nemzedéknek a tagja, akik már a királyi Romániában, Trianon után születtek, 1929. május 10-én, de 11-re írta be a helyi őrmester az Anyakönyvi Hivatalban, mert akkor, 10-én nagy román állami ünnep volt, és nem illendő, hogy egy magyar gyerek akkor szülessen. Székely középparaszti családban született, az édesapja hadifogságban volt, onnan érkezett haza, édesanyját pedig korán elvesztette. A királyi Romániában a két háború között, ebben a többségében református faluban, vagy zömmel református faluban, Nagygalambfalván, csak román nyelvű elemi iskola működött, ezért a szülők attól féltek, hogy a gyerekük netán nem tanul meg magyarul írni, olvasni, ezért iskolás kora előtt beíratták Székely Mózes bácsihoz, Mózsi bácsihoz, hogy kőtáblákon, palatáblákon, meg a homokban tanítsa meg a gyerekeket írni. Az utcagyerekeket összeszedte, és a homokba lerajzolt egy K-betűt. Ez a K-betű! Mondjátok: K! És így tanult meg Kányádi Sándor is írni, olvasni. Egyébként ez a falu egy gyönyörű vidék, és egy nagyon jól termő, szellemileg is jól termő vidék. Közelben van Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka, Orbán Balázs faluja. A Székelyföld szélén helyezkedik el ez a falu. A szomszédságban Szászföld. A Szászföldön Petőfi Sándor, Segesvár, Székelykeresztúr, utolsó éjszakáját töltötte, és ezek a környékbeli hatások mind hatottak, nemcsak Kányádira, hanem az összes ott élő gyerekre, felnőttre. Büszkék voltak arra, hogy egy ilyen vidéken élhetnek, főleg Tamási Áronra voltak nagyon büszkék. Tehát székely paraszti családból származott, az általános iskola után beíratják Székelyudvarhelyre, először a Katolikus Líceumra, aztán a Református Líceumra, mert megbetegedett, nem bírta a fizikai munkát. Ugye faluhelyen a gyerekeknek dolgoznia kellett, részt venni a munkákban. Beíratják, merthogy akkor megnyílnak, '41-ben vagyunk, megnyílik a magyar iskola, majd '45-ben bezárják a magyar iskolát, és akkor bezárják az egyházi kollégiumokat. A Fémipari Szakközépiskolába kerül Kányádi Sándor, ami nem igazán testhezálló neki. Verseket ír, farigcsál, mert nagyon sokat olvasott gyerekkora óta. Édesapjától örökölte az olvasási szenvedélyt, meg nagybátyjától, aki az Uz-völgyben esett el, Kányádi Déneske. Később verset is ír róla. Verseket írogatott, még fiatalként elhitte, hogy milyen jó lesz majd ebben a kommunizmusban. Petru Groza volt az államelnök. - Aki pedig viszonylag magyarpárti ember volt. - Hogy magyarpárti volt-e, az valószínű, de taktikus ember volt. Tehát ott volt még a szovjet megszálló hadsereg, meg kellett győzni a magyarokat, hogy támogassák a román kormányt, és Kányádi Sándor is fiatalon elhiszi nagyon sokakkal együtt, főleg a kisebbségiek hitték el, hogy majd ezekre a nemzetiségi sérelmekre gyógyírt jelent a kommunizmus. És így történt, hogy Páskándi Géza, aki 17 éves kamasz volt, járta az országot, kereste a tehetséges költőket, és a faliújságon meglátja Kányádi Sándor versét. Azt mondja, hogy akkor, haver, közöllek én az Ifjúmunkásban. Ez egy anekdotának tűnik, de egy nagyon aranyos és groteszk történet. - Horgasinamat verdeső, tarisznyában palavessző, palavessző s palatábla... Így indultam valamikor, legelőször iskolába. Le az utcán büszkén, bátran lépdeltem a tarisznyámmal. Hova viszed, ugyan biza, azt a legényt, te tarisznya? Tréfálkoztak a felnőttek, akik velem szembe jöttek. - Páskándi fedezi föl Kányádi Sándort és nyugodtan lehet mondani, hogy innentől kezdve elindul valamilyen költői út is az '50-es években. - Igen, a baloldali kommunista vezetés fel akarta fedezni, pótolni akarta azt a hiányt, amit az eltávozott nagy írók jelentettek, vagy hagytak maguk után. Kolozsvárra kerül, először a Színművészeti Akadémiára, aztán a Bölcsész Karra, és komolyan veszi ezt a baloldali propagandát, amit egyébként a Kárpát-medencében sokan komolyan vettek. Írja a maga agitációs propaganda verseit, mert úgy gondolja, hogy igazságot szolgáltatnak. Ebben, hogyha jobban megnézzük ezeket a verseket, van egy nagyon erős kritika is. - Egy szegény paraszti családból származó fiúnak tulajdonképpen ez egy óriási társadalmi avanzsálás is, és ez sokakkal történik így abban az időben. - Igen. Meg újságíróskodik, járja az iparosítási területeket, Zsil-völgyébe és máshova, és közben azért gyanakszik. Az első kötete megjelenik '56-ban, Virágzik a cseresznyefa címmel. Ebből nem sok vers maradt meg a válogatott kötetben. '56-ban a párt egy román író delegációval kiküldi a Szovjetunióba. Amikor hazajön, beszámol arról, hogy ő mit látott. Na, jól letolták, hogy az állam pénzén ilyet ne lásson. - Nem kell mindig az igazat elmondani. - Igen, és közben olyan szerencséje volt, hogy úgy mondjam, mert kimaradt az '56-os forradalomból, ami Romániában nagyon kevés megmozdulással járt ugyan, de nagyon brutális megtorlással, legalább olyan brutálissal, mint Magyarországon. Tehát akkor elindult a szászság felszámolása, az intézmények magyar vezetőinek a lecserélése, a pártból való kiszorítása, stb., és ez egy hatalmas illúzió vesztést jelentett. - Hogyan jelentkezik ez a költészetében '56 után? Mert nyilvánvalóan látjuk, hogy azért nyiladozik a szeme, és látja az ellentmondásokat is, aztán jön '56, egy hatalmas kísérlet, és ez a nagyon okos fiú végül is meg kell lásson valamit, és szerintem ez a költészetében is valamiféle paradigmaváltást is jelent majd. - Igen. Hát először is azzal kezdődik, hogy elhallgat, évekig nem ír, majd csak '64-ben jelenik meg az új kötete. Másrészt pedig megpróbálja megteremteni a maga függetlenségét, attól a politikai irodalmi élettől, ami azért Kolozsvárt vagy a romániai viszonyokat jelentette. Nem fogad el felnőtt irodalmi munkahelyet, hanem 1960-ban indul a Napsugár című gyermeklap, és nyugdíjaztatásáig ott dolgozik. Itt is kell írnia ilyen tavaszköszöntő... - Némileg szimpatizálást mutató írásokat. - Igen-igen, ilyen versikéket, de tulajdonképpen ekkor majd elindul egy hatalmas mozgalom, amit Kányádi Sándor indít el. Járja a falvakat, előfizetőket kell gyűjteni, de előtte a Benedek Elek cimborája lebeg, hogy toborozni kell, és összefogást kell építeni az emberek között. - Milyen érdekes, most megint történik valami, jön egy ember, aki fontosnak tartja, hogy gyermekirodalom legyen, és persze természetesen a nagyszerű gyermekversek. - Igen. Kiküldték őket, hogy falvakban, városokban, művelődési házakban, iskolákban, óvodákban, mindenütt népszerűsítsék ezt az újságot, de ahogy mondta Kányádi Sándor vagy Sándor bácsi, ahogy szólítani illett őt, neki jó volt a svádája, jó volt a dumája, és meggyőzte, magával sodorta ezeket a hallgatókat, és lehetőleg úgy szervezte, hogy a gyerekek mellett a szülők is jelen legyenek. És ahogy a gyerekeket megszólította, megszólította a szülőket is, és tulajdonképpen így észrevétlenül egy hatalmas olvasótábort toborzott magának is, meg az erdélyi magyar irodalomnak is. - Azt hiszem, hogyha azt mondom, hogy Kicsi legény, nagy tarisznya, vagy azt mondom, hogy fától-fáig, akkor erről érdemes lenne néhány szót mondanunk. - Igen. Minden gyerekvers vagy gyerekirodalmi mű reflektál a környezetére. Tehát ma egészen más gyerekverseket, gyerekmeséket írnak a mai szerzők. Annak idején Romániában vagy Erdélyben a gyerekirodalom is önellátásra szorult. Tehát nem vihettek át Magyarországról könyveket, klasszikusokat sem vihettek át, és helyben kellett megírni a gyerekkönyveket. De a gyerek társadalom nagyobb részt faluhoz kapcsolódott, meg az erdélyi tájhoz kapcsolódott, és így Kányádi Sándornak is a gyerekversei és meséi az erdélyi tájról szólnak, az erdélyi állatokról, a maciról, a kutyáról, a kakasról, ami a környezetükben van, ezekről mesélt, és a saját életéről. Említetted ezt a Kicsi legény, nagy tarisznyát, ugye megjelent a Kenyérmadár című meséje. Ez egy prózai mese, és nagyon jól jellemzi Kányádinak a viszonyát a gyerekirodalomhoz. Prózai mesében elmeséli, hogy amikor gyerek volt, elveszett a ló, elcsatangolt a legelőről, bement az erdőbe, és őt 6 évesen utána küldték, hogy keresse meg, vigye haza. Ahogy megy be az erdőbe, keresgéli, retteg, sírdogál, egyébként Ferenczes Istvánnak is van egy ilyen története, hogy elveszik az erdőben, és az édesanyja találja meg. De azért nagy örömmel megtalálja a lovat, és az édesanyja is megtalálja őt. Tehát együtt, Happy Enddel zárul a történet, hogy úgy mondjam. Ez a gyerekeknek szól. És ebből születik a Fától fáig című nagy létösszegző vers, amelynek szintén ugyanez az alaptörténete, de itt már egy bölcseleti és irodalmi tágasságba, kontextusba helyezi el. - (énekelnek) Hát én immár kit válasszak, virágom-virágom? Te engemet, én tégedet, virágom-virágom. - Jó! Kitűnő! Ez van tovább is! Azt mondja, hogy: Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom-virágom. - (énekelnek) Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom-virágom. Mert azt a szél könnyen fújja, virágom-virágom. De a bánat nehéz gúnya, virágom-virágom. Mert azt a szél el nem fújja, virágom-virágom. - Nahát, ez nagyon szép volt! - Látjuk a gyermekkor egyre erősebb inspirációit a költészetében. A Fától fáigban megjelenik a gyermekkor és a felnőttkor, és ezeknek az egymásra való applikálhatósága, és azt hiszem, hogy ez folytatódik, vagy ez a szemlélet mutatkozik meg a "Versek kicsiknek, nagyoknak"-ban is. - Igen, Kányádi meggyőződése volt, hogy nincs külön felnőttvers és gyerekvers, hanem a gyerekvers olyan rugalmas cipő, amibe folyamatosan belenő valaki. - Csukás István, Fekete István ugyanezt vallották. - És Weöres Sándor is ugyanezt vallotta. Annyi az érdekessége talán, vagy a jellegzetessége, hogy Kányádi gyerekversei inkább 19 századiasak, tehát az Arany Jánosi, Petőfi Sándori népi világ, de ez a környezetéből adódik, hogy erre a környezetre reflektált. És nagyon nehéz eldönteni bizonyos versek esetében, hogy ez most gyerekvers vagy felnőttvers, egy fabula, egy tájvers, egy Küküllő kalendárium, gyerekvers vagy felnőttvers. A '60-as évek közepére, végére érik meg benne az a gondolat, ami az ars poeticájának a lényege lesz, hogy a költészetnek az a dolga, az ő költészetének, hogy egy népet összetartson, egy nyelvet tovább segítsen. Ezért nem a modernizmus felé hajlik a költészete, hanem visszafordul a 19. századhoz, Arany Jánoshoz, Petőfi Sándorhoz, visszafordul a faluhoz, a falu értékrendjéhez, a becsület, szegénység, tisztaság, közösségvállalás, felelősségvállalás, ezeket teszi meg etikai mértéknek, és a '70-es években hirdeti meg a legfontosabb parancsát a korabeli Erdélyben, a szülőföld szeretetének a parancsát. Erről szólnak a nagy versei, és ekkor jelennek meg azok a nagy versei, mint a Fekete-Piros például, vagy a Halottak napja Bécsben című nagykölteménye, a 20. század egyik legnagyobb magyar verse, egy egészen hosszú poéma, vagy versszimfónia, mindenfélének nevezik, saját műfajú vers. Nagyon sok fordítása megjelent. Volt egy amerikai kritikusa, aki Eliotnak az Átokföldjéhez hasonlította. Ebben egy nagyon sajátos szerkezettel, montázstechnikával, vallomással, különféle verstípusok beemelésével egy teljes képet ad arról a 20. század végi erdélyi és a közép-európai magyar sorsról. - Kányádin látni kell, hogy ugyanakkor nem tudja és nem is akarja megvalósítani azt, hogy pusztán csak reflexiók legyenek, ezek reakciók is. Tehát magyarul én úgy érzem, hogy a 20. századi erdélyi valóságot reagáltatja arra a fajta, akár mondhatni formai és tartalmi anyagra is, ami a 19. századi magyar népi vagy népies költészetből ered. Azért érdekes ez, mert lám beszélsz új formákról, beszélsz arról, hogy Kányádi az újító, miközben egyetlen igazán magasztos cél, vajh milyen jó lenne, ha lenne ma egy magyar költő, akinek ilyen cél lebeg a szeme előtt, a magyarság megmentése, a magyarság továbbélése. Tehát van egy morális cél az esztétikai elvárások mellett, és ez az egész Kányádi költészetére jellemző. - Nagyon érdekes Kányádi olyan szempontból, hogy egyszerűnek tetszik, picit konzervatívnak tetszik, miközben valamennyi modern stíluseszközt magához hasonlítja, és ezeket a modern eszközöket is ugyanarra használja fel, hogy az erdélyi magyarság és a magyar nyelv megmaradását szolgálja. Nagyon érdekes, hogy posztmodern. Eszünkbe nem jut, hogy Kányádi posztmodern lenne, de igen. Például a Konkrét vers, az egy abszolút posztmodern eszközöket felhasználó vers. Hogy egy szegény koldust befogadnak vagy nem fogadnak. Olyan szövegjátékok vannak benne, amiben Márton Áron püspök, Tours-i Szent Márton és az édesapa története egymásba játszik. - Én magamról is úgy beszélek az iskolákban, hogy azt hiszitek, hogy egy költő bácsival, ezt ezerszer elmondtam már, ha nem többször, találkoztok, ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e aminek hitték őt egész életében, s aminek hitte maga is magát olykor-olykor, ha majdan az unokák, a dédunokák, a maradék érdemesnek tart valamit kézbe venni, akkor azok elmondhatják, hogy érdemes volt itt a Petőfi Irodalmi Múzeum Piros termében beszélgetni velem. - Egy nagyon fontos pontja vagy súlypontja a költészetének a '89-ben megjelenő Sörény és koponya. - Igen. Ez az életének az egyik csúcsverse, amit ráadásul tovább írt, majd 2002-ben jelenik meg ennek egy teljesebb változata, hosszú poémává írja, ami egy emberiség sirató, szembenézés az ember elpusztíthatóságával, és az újrateremtés lehetőségével. Székely János mondja, hogy Ember nélkül a teremtés tökéletes, és körülbelül Kányádi Sándor is ilyesmire jut ebben a versben. A Sörény és koponya első változata egy dalforma inkább. Gyerekkori emlék, ugyanaz, a kedvenc ló elpusztulása, amit születésekor kap ajándékba, és 18 éves korában őt szolgálta csikóval, egyebekkel. És 18 éves korában a farkasok elpusztították, és csak a sörény és koponya maradt utána. Ez egy nagyon összetett és nagyon megrendítő sorstörténet, amit ebben a versben Kányádi Sándor elmond. A kései versek közül szintén egy rövidebb remeklés az egyik legszebb Kányádi vers, a Valaki jár a fák hegyén. - Beszéltél arról, hogy a teremtés az ember nélkül tökéletes. Nyilvánvalóan mintha az ember reminiszcenciaként ott érezné Tóth Árpádnak az Elégia egy rekettyebokorhoz című versét, ahol ugye, amikor az ember nélkül kileng a hószín szárnyú béke, az ember utáni. Vagy amikor az ember Vörösmartynak a Csongor és Tündéjére gondol, az ember előtti teremtés és az ember utáni teremtett állapot. Tehát, hogy magában a teremtésben, mint aktusban hogy van ott maga az ember, és mivé tudja a teremtés tenni, milyen irányúvá, a jó vagy a rossz melletti döntésével. Szóval ez már inkább azt a Kányádit is mutatja, azt a bölccsé érő költőt is mutatja, aki más perspektívából tudja már nézni azokat a talán abból a perspektívából hétköznapinak tűnő dolgokat, mint haza, meg nemzet, meg történelem, meg egy élet, hanem van valami tágabb panoráma. Ez fog megjelenni majd a Valaki jár a fák hegyén című létösszegzőjében is. - A második változat, a Sörény és koponya kibontott változata, ami emberiség sirató és a gyerekkori kutya és a ló siratása, az leginkább a kései Vörösmarty gondolatvilágára emlékeztet, hogy rossz szövetség van közted ész és akarat, és itt olyan banális dolgokat fűz a versében Kányádi Sándor, hogy például akik elpusztították mondjuk a bosnyákokat, azt nem látta a műhold, csak később fedezi föl a tömegsírokat? Tehát ennyire aktuálissá válik. Vagy, ha ilyen szörnyűségeket kell átélni, akkor melyik a jobb? Ha meghalunk, vagy ha túléljük? Túléljük vagy meghalunk? A Valaki jár a fák hegyén, az tulajdonképpen rejtély egy picit, mert Kányádi ugyan református vallású volt, de mindig azt mondta, hogy a felesége katolikus, de neki nagyobb érzékenysége van a katolicitáshoz, annak a metafizikájához, mint akár a reformátussághoz. Mert a református, az gyülekezet. Van amikor a gyülekezet a fontos, és van amikor az egyén. - Hol a közösség, hol az egyén. Meg a misztérium képzésében is, az ahhoz való kapcsolatában is más a protestantizmus, és egészen más a katolicizmus. - Igen, sajnos a mai kortárs irodalomban már nagyon nehezen tudom megkülönböztetni, hogy a szerző katolikus vagy protestáns, de mondjuk Dsidánál egyértelmű, vagy a két háború között azért egyértelmű, '19 előtt, Vörösmarty csak katolikus lehet, Arany János csak protestáns. Ez egy olyan miniatűr remeklés, mint szerintem a legjobb Rilke versek, azok színvonalát éri el. Valaki jár a fák hegyén, ki gyújtja, s oltja csillagom. Maga a történet egy banális, egyszerű történet, mondhatom, hogy egy gyerek megérti a verset, hogy elképzeli angyal, Jóisten jár fölöttünk, de összeolvasztja, egymásba építi a népi hiedelem világot, hogyha lehull egy csillag, akkor meghal valaki, ha megjelenik egy új csillag, akkor élet születik, ha megszűnik a csillag, akkor az megsemmisül a teremtés számára, pokolba kerül, hogy úgy mondjam, ha fényesen ragyog tovább, akkor az égi elismerést is megkapja. És benne van a modern fizikának, csillagászatnak is a fekete lyuk elmélete, és ennek a belátása, hogy Valaki jár a fák hegyén, mindennek ellenére oltalom alatt vagyunk, hogy úgy mondjam, bezárja az égboltot fölöttünk. - De jó volt beszélgetni kicsit Kányádi Sándorról! Az én személyes ismeretségem vele már az öreg Kányádi Sándorhoz fűződött, és végtelen jó volt hallgatni azt az akkor már nemcsak zseniális költőt, hanem bölcs, idős embert. Most, hogy így egy villanást megmutattunk Kányádi költészetéből, de talán leginkább emberségéből, a homo moralisból, akkor azt hiszem, hogy talán nem túlzás azt mondani, hogy ha igaz az, hogy a vers az, amit mondani kell, akkor az is igaz, hogy Kányádi az, akit olvasni kell. - Én ezt szerettem volna. Talán azért írok verset, hogy ezt sokszor megírtam gyerekversben is, megírtam a Fától fáigban, a Sörény és koponyában, és ezt szeretném, hogy én ezt még befejezzem, hogy ezt megírjam ezt a verset. Az egyik barátom, aki főszerkesztő, egy nagyon okos ember, mindig kérdi, hogy megírtad-e már a nagy verset? Mondom, hogy nem. Hát miért nem? Mondom, hogy mert félek, hogyha megírom, meghalok. És erre azt mondja, na és, nem éri meg? De, mondtam, csak még egy kicsit várok.

- Mai műsorunk címe: Kányádi Sándor. Róla fogok beszélgetni meghívott vendégemmel. Műsorunk elején szót ejtünk majd születéséről, gyermekkoráról és arról az útról, amelyik Nagygalambfalvától Budapestig tart. Aztán beszélgetünk majd a pályakezdő ifjú íróról, költőről. Később szóba kerül költészete, annak alakulása 1956 után. Majd beszélünk a Sörény és koponyáról, illetve nagy létösszegző verséről, a Valaki jár a fák hegyén címűről. Végül pedig kísérletet teszünk arra, hogy elhelyezzük Kányádi Sándort a magyar irodalmi kánonban.