A műsorban beszélünk a dráma történetéről, majd arról is, hogyan alakul a 20. században a magyar dráma helyzete. Természetesen szó lesz arról is, hogy napjainkban mennyire népszerű a műfaj, és kik a legjelentősebb alkotók. A Könyvjelző - Takaró Mihály műsora minden héten jelentkezik az M5 csatornán. A magyar kultúra különböző területeire kalauzolja el a nézőket, a témák között szerepel a képzőművészet, a zene, irodalom és történelem is.

A műsorszolgáltatói információk forrása változó (teletext, mediaklikk.hu). A teljes leirat forrása a teletext.

Szeretettel köszöntöm kedves nézőinket! Mai műsorunk címe: A magyar dráma napja. Erről a témáról fogok beszélgetni meghívott vendégeimmel. Műsorunk elején adunk majd egy kis drámatörténetet a középkortól, egészen Madách Imréig. Aztán megvizsgáljuk majd, hogy hogyan alakul a magyar dráma helyzete a 20. században, Herczeg Ferenctől Csurka Istvánig. Végül pedig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen a magyar dráma helyzete ma, napjainkban, kik a legjelentősebb szerzők, és korszerű műfaj-e a 21. században a dráma. A magyar dráma napján mivel is kezdhetnénk hatásosabban, mint egy kis színház- és drámatörténettel. - Ugyan nem vagyok sem színház-, sem drámatörténész, de érdemes feleleveníteni azt, hogy milyen folyamat az a fajta színház, ami kialakul napjainkra, és honnan indul. Tulajdonképpen a középkorban még egyáltalán nem beszélhetünk olyan értelemben drámáról, mint ahogy ma gondolunk erre. Ami a magyar színjátszást illeti, a felvilágosodás kora az, ahova érdemes a fókuszt helyeznünk, mert két olyan figura is volt ebben az időszakban, aki nagyon jelentőset alkotott, és nagyon előremozdította a színjátszás és a dráma helyzetét. Nevezetesen Bessenyei Györgyről érdemes megemlékezni, aki egy nagyon különleges, nagyon furcsa alakja a mi történelmünknek, hiszen mint minden író ember, aki egy nagyon művelt, hiszen ő nemcsak írással költészettel foglalkozott, filozófiával, nyelveket tanult, és testőr volt, szóval egy nagyon művelt emberről van szó, aki felismerte a kornak a kihívásait, és próbált megfelelni ennek. Nagyon okosan és találóan rájött arra, hogyha magyar drámát akar ő írni, akkor nem a francia mintára, nem úgymond külföldi mintákat kell elővenni, vagy témákat, hanem magyar témákat kell találni. Ez egy óriási felismerés volt a részéről. Hányattatott volt a sorsa, az kétségtelen, viszont a Filozófus című művét, pont most utánanéztem, hogy még 2011-ben is színpadra állították. Azért elképesztő az, hogy az 1700-as években valaki egy olyan művet alkot, van az életművének egy olyan darabja, sok más kevésbé sikeres vagy kevésbé ismert fennmaradt darabja mellett, amit még a kortársaink közül is úgy gondolnak egyesek, hogy érdemes színpadra állítani. - Amikor a magyar drámáról beszélünk, egy kis drámatörténetet mondunk, akkor nyilvánvalóan az a fajta dráma, ami a színpadra állított és közönség által látott dráma, az valóban valahol a 18. század végén indul, egyáltalán a magyar színjátszás akkor indul, de maga a középkor azért létrehoz egy olyan műfajt, ez a tandráma vagy iskoladráma másként, ami nevelő célzatú. Milyen érdekes, hogy a magyar egyházi iskolákban és a különböző szerzetesrendekben is ez a fajta színházi kultúra már működött. Amikor a felvilágosodásról beszéltél, ez azt jelenti, hogy amikor a világi színház elindul, a világi drámajátszás elkezdődik Magyarországon, és azt hiszem, hogy érdemes rögtön foglalkozni azzal is, hogy az első színházaink még német kőszínházak, azután lesznek majd magyar vándortársulatok után magyar kőszínházak, és máris ott vagyunk a 19. század legjelentősebb drámaszerzőinél. - Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Kisfaludy darabjaiban játszhattam, és azt éreztem benne, hogy azért, mint manapság is érzi az ember azt a fajta társadalomkritikát, ami ma jellemző ugyanúgy a megírt művekre, hogy azért muszáj egyfajta tükröt tartani a társadalom elé, és muszáj foglalkozni azokkal a szélsőséges helyzetekkel, ami a korunkat jellemzi. Én ezekben a művekben ezt véltem felfedezni. - Amikor az előbb Bessenyeiről beszéltél, és te pedig Kisfaludy Károlyról, nyilvánvalóan közte azért Csokonai Vitéz Mihályt is meg kell említenünk. - Pont Csokonai az, aki ha emlékszünk rá, a diákjaival... - A csurgói diákokkal, igen. - Így van, kifejezetten vicces, mulatságos darabokat csinál. - Én azt hiszem, hogy el is jutunk így utána a reformkor és aztán máris ott vagyunk majd a 19. század legnagyobb drámaírójánál, Madách Imrénél. - Ez az enyém, a nagyvilág helyett e tér lesz otthonom. Bírok vele! Megvédem azt a kártevő vadaktól, és kényszerítem nékem termeni. - Én meg lugost csinálok, éppen olyat, mint az előbbi, s így közénk varázslom a vesztett édent. - Vajh mi nagy szavat mondottatok ki? A család s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója, melytől minden kéj és kín születni fog, és e két eszme nő majd szüntelen, míg belőle hon lesz és ipar, szülője minden nagynak és nemesnek, és felfalója önön gyermekének. - Rejtélyeket beszélsz. Ígérted a tudást, az ösztön kéjéről lemondtam érette, hogy már küzdve nagy legyek. S mi az eredmény? - Nem érzed-e? - Érzem, hogy Isten, amint elhagyott, üres kézzel taszítván a magányba elhagytam én is. Önmagam levék en istenemmé, és amit kivívok, méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. - Nekem meg büszkeségem az csupán, hogy a világnak anyja én leszek. - Mit is köszönjek néki, puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen terhére, csak fáradtságom gyümölcse. - Nem véletlen tehát, hogy szeptember 21. lett a magyar dráma napja, hiszen a Madách mű bemutatása, 1883-as szeptemberi bemutatásának dátuma ez. Azt hiszem, hogyha érdemes valamilyen műről nagyon sokszor és nagyon sokat beszélni, az Az ember tragédiája. - Én is így gondolom, de azt hiszem, hogy a színházi előadások, amik létrejöttek Az ember tragédiájával kapcsolatosan, mind ezt mutatják, hiszen rengeteg olyan része van, amire rá lehet a fókuszt állítani, és több olyan megoldást ad, ha csak a színházi technikát nézzük, ami miatt nagyon izgalmas megfogalmazások lehetnek. Bizonyára nem én vagyok egyedül azzal a ténnyel, hogy több ember tragédiája előadást láttunk. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy ember tragédiája előadásban részt vehettem, és majdhogynem azt mondom, hogy egy olyan feladatot kaptam Ruszt József rendezőtől, aki végig szemlélhette az egész darabot, én voltam a Nemtő, aki végigkíséri a történetet, végigkíséri Ádámot és Lucifert ezen a fantasztikus időutazáson. A mi előadásunk abból a szempontból is, ez Zalaegerszegen történt, és ott volt a bemutató, Ruszt József rendezésében, Lucifert Gábor Miklós játszotta, hogy a történelmi képekben az Ádám szerepét más-más szereplő játszotta. Ez is egy nagyon izgalmas feldolgozása, hiszen Ruszt elmélete az volt, hogy Ádám folyamatos vitában áll Luciferrel, és ezekben a vitákban nagyon sok kérdésre nem kap választ. Közben pedig próbáljuk mi az életben is saját magunkat is kívülről látni, ami néha sikerül, de néha nem. És ez a kettősség nagyon izgalmassá tette, és ami számomra, fiatal színész számára nagyon fontos volt, hogy érthetővé tett nagyon sok olyan filozofikus kérdést, amit bizony, ha első olvasatra nézünk, nem biztos az, hogy fel tudjuk dolgozni ezeket a helyzeteket. - Erről a drámáról, ha beszélünk, akkor azt kell látni, hogy születése óta hihetetlen sok megítélésbeli fordulaton ment keresztül, akár a magyar irodalmi életben, akár az irodalomtörténet írásban, akár a kutatásban. - Általában a remekműveknek a sajátossága, mivel kortalanok, hiszen folyamatosan a jelen emberét tudják megszólítani, és többletet adni a gondolkodásnak... - A dilemmáik mindenkinek szólnak. - Így van! Egyetemes ilyen értelemben ez a mű, ezért volt, amikor jól nyúltak hozzá, és volt, amikor rossz szándékkal nyúltak hozzá. Hiszen gondoljunk bele, amikor a centenáriuma volt Madáchnak, akkor pont Trianon után voltunk. Gyakorlatilag a teljes trianoni traumát belelátták ebbe az egész drámába az akkori kortársak, és elképesztően jó elemzések, művek, és egy méltó megemlékezés, jól nyúltak hozzá, és a kutatások is nagyon szépen folytak. Aztán sajnálatos módon eljöttek az '50-es évek, amikor az '50-es évek kultúrpolitikája, Révayékkal az élen, egy mételyként és méregként tekintett Madách művére olyannyira, hogy teljesen szánt szándékkal törölni akarták ezt a művet, és a kutatásokat is így próbálták háttérbe szorítani, ellehetetleníteni. Nagyon nagy hullámokat járt be ez a mű, és a megítélése koronként változik, de ez a nagyságnak a sorsa, azt kell mondanunk. - Hubay Miklós Madách-díjas, Kossuth-díjas drámaíró 1918-ban született, Nagyváradon. Középiskoláit Debrecenben és Gyulán, bölcsész tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, majd Genfben volt ösztöndíjas. Első darabja már a magyar Nemzeti Színház programján szerepelt. Állásfoglaló tanulmánykötete Nemzeti színjátszás drámai magyarság címmel jelent meg. Hazatérése után 1950-57 között a Budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, és 1955-57-ben a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. 1956. október 27-e és november 2-a között a szabad Magyar Rádió irodalmi adását vezette a Parlamentben. Mindkét állásából egy napon bocsátották el. Petrovics Emil felkérésére írta meg a C'est la Guerre szövegét. Az első magyar musicalt Vas Istvánnal és Ránki Györggyel alkotta meg, az Egy szerelem három éjszakáját. Külföldön is bravúros sikereket ért el. Rómában mutatták be a Néró játszik című drámáját. A hosszantartó hazai állástalansága után, 1974-től '88-ig Firenzében tanított magyar irodalmat az egyetemen, később a Magyar Írószövetség elnöke lett. Kezdeményezésére ünnepeljük Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiája ősbemutatójának napján, szeptember 21-én, a Magyar dráma napját. - 1983 a dráma bemutatásának száz éves évfordulója, a centenárium alkalmával születik valami fontos gondolat a Magyar Írószövetség részéről. - Ez nem egy idegen gondolat az Írószövetségtől, hiszen 1964-ben a költészet napját javasolja, és talán azért is érthető ez a nagy nyitottság a dráma iránt, hiszen ekkoriban Hubay Miklós, a jeles drámaíró komoly vezető szerepet tölt be az Írószövetség élén, és nyilván ez egy jó termékenyítő hatással van erre a gondolatra. 1984-től már meg is ünneplik a magyar dráma napját azzal a szándékkal, hogy minél több helyen, mind a színházakban mutassák be a darabot, legyen szó Madáchról, a műről, és természetesen ennek, mint minden ilyen ünnepnek, mint a költészet napjának, dráma napjának, szép próza napjának a célja az, hogy népszerűsítse a műveket, jelen esetben a színházakat, a jelenkori olvasóknak, nézőknek, műfajtól függően. Ez egy nagyon-nagyon fontos dolog, mert ha belegondolunk ezeknek az évfordulóknak, emléknapoknak pont ez a jelentősége és célja, hogy tulajdonképpen egy széleskörű népszerűsítés és azért rengeteg olyan kezdeményezés van a mai napig a színházak részéről, amikor erre a konkrét napra tűznek ki legkülönfélébb programokat. - Tényleg így van ez, Károly? Mert látom, hogy összenéztetek. Nekem gyanús! - A mi esetünkben ez duplán érvényes, hiszen 2025. április 11-én ünnepeljük majd József Attila 120. születésnapját. - Amely egyben a költészet napja, április 11. - Igen, a költészet napja is, és ennek örvén hirdettünk meg egy József Attila drámapályázatot, és úgy gondoltuk, hogy 2025. április 11-én eredményt hirdetünk ezekből a művekből. - Fantasztikus az összekapcsolódás, nem tudom észrevetted-e, hogy József Attila drámapályázat. Az ember azt kérdezi, József Attila drámapályázat? Mégis fontos, mert az összekapcsolódás azt jelenti, hogy ha egy színháznak az a neve, hogy József Attila Színház, és ők hirdetnek egy drámapályázatot, 2024-ben hirdettétek meg, idén, és '25-ben lesz az eredményhirdetés, hogyan kapcsolódik össze az irodalomban minden, a költészet, a dráma, a próza? Tudnánk valami bővebbet erről a drámapályázatról mondani? - Végül is bárki jelentkezhet erre a drámapályázatra, és én azt gondolom, nemcsak az a lényeg, hogy József Attiláról, hanem a korról készüljön egy olyan mű műfaji meghatározás nélkül, ahol egy picit betekintést nyerhet a néző József Attila életébe, vagy abba a korba visszavisz bennünket, amit végül is akárhogy is nézzük, nem lehet nem úgy kezelni, mintha ma történne meg ez az esemény és ez a történés. Amit én nagyon fontosnak tartok ebből a pályázatból, hogy mi a meghirdetett eredmény után szeretnénk egy folyamatba belevonni a szerzőt, hogy hogyan kerül színpadra egy-egy mű, hogy vannak bizonyos olyan törvényszerűségei a színháznak, amit íróként be kell tartani. Nem biztos, hogy mindenki gyakorló színpadi szerző, és azok az utak, amiket végig tudunk járni, milyen kalandos és termékeny tud lenni, ez nagyon fontos. - Én nem olyan rég egy másik drámapályázat zsűrijében voltam benne, kimondottan '56-hoz kötődő drámapályázat volt. És ahogy a nagy számú drámát olvasgattam, láttam, hogy például hol érvényesül egy profizmus a dramaturgiában, a szövegkönyv írásban, a cselekmény bonyolításban, hogyan kapcsolódik össze a szövegkönyv különböző többfajta utasítással, és az mennyire erősíti vagy mennyire gyengíti a szöveget. Tehát valóban, amiről beszélsz, hogy azért amikor drámáról van szó, az egy kicsit mást is jelent. - Mindenképpen, hiszen hogyha színpadi szemszögből nézzük, akkor van a drámaíró, és még van egy csomó mindenki, aki hozzájárul ahhoz, hogy nekünk nézőként élményünk legyen, mert különben egy könyvdrámáról beszélnénk, és hát koránt sincs így. Nyilván azok a rendezői, dramaturgi, színészi tehetségek mind összeadódnak, és tulajdonképpen így lesz egy nagy plusz. És Madáchnak, visszatérve a tragédiára, ez az óriási szerencséje, hogy könyvdrámaként is zseniális, de hogy zseniális művek születnek meg a színpadon folyamatosan, évről-évre, évtizedről-évtizedre, és ez is egyfajta megújulási lehetőség mind a színházaknak, mind pedig a befogadóknak, úgy gondolom. - Alá szolgája, művész úr! - Szia! - Szevasz! - Jó, vissza lehet menni! - Büfé nincs! Minden jót! - Azt ne is keresd! Eddig az ügyelők csinálták. Egy forgatáson megkerestek mondjuk két darab ezrest, igaz, a kollégáikon, de volt büfé. A vendéglátó ipartól kihelyezett tyúkok csak a nagy stábokat vállalják, a történelmi filmeket. Ezer huszár, ötezer janicsár, az üzlet, a kis stábok dögöljenek éhen. - De én éhes vagyok, szomjas vagyok, a szinkronból rohantam, hogy 10-re ideérjek. - Az a te bajod! Ezt húzzátok közelebb az asztalhoz! - A fotelt közelebb az asztalhoz! - Hányadik beállítást gyűritek? - Kérlek szépen, a nulla egész nulladikat. Eltűnt egy ezüst teáskanna, majdnem kihívták az URH-t, szóval megy a munka. - Kellék már az ezüst teáskanna? - Eredeti helyszínen vagyunk, ha nem vetted volna észre. Azt a fotelt húzzátok még közelebb az asztalhoz! Nagyon szépen köszönöm! Szólj, Kimi, készen vagyunk, indulhat! - Unom! El sem kezdődött, máris unom. - Nem-nem, szó sem lehet róla! - Még egyszer mondom, nyissa ki a konyháját, nekünk arra a területre is szükségünk van! - Ön lesz a büfés? - Frászt! Szevasz! - Szerencsére egy 21. századi magyar drámaszerzőnek sem kell elölről kezdenie semmit, hiszen, ha a magyar dráma állapotát nézzük, a 20. század hihetetlen sikeres dráma szempontjából, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy felrajzolható egy hatalmas ív Herczeg Ferenctől, Molnár Ferenctől kezdve, egészen Gyurkovicsig, vagy Hernádiig, vagy Csurkáig. Hatalmas és gazdag ív ez, amelyik tulajdonképpen fémjelzi a 20. századi magyar drámát. Hogy látod ezt? - Nyilván, hogy bizonyos időközönként máshogy ítélték meg a szerzőket. Molnárnak a sikere, én úgy gondolom, a mai napig töretlen. Herczeg Ferencnél tudjuk, hogy volt egy olyan időszak, amikor politikai körülmények miatt nem vették őt emberszámba, és ezért nem is játszották a műveit. De most látjuk például a Kék róka több helyütt előkerült. - Nemcsak az, hanem a Fehér páva filmváltozat, színház változat, Bizánc színház változat, Az élet kapuja színház változat. Magának a regénynek hatalmas reneszánsza van nyilvánvalóan. Mind a mai napig Herczeg Ferenc az egyetlen író, akinek egy drámáját, pontosabban egy színművét, a Kék rókát egyszerre a világ minden földrészén játszották 1921-ben. Tehát a New York-i Broadwaytől, az ausztráliai Sydneyn keresztül mindenhol. Azóta egyetlen magyar dráma sem járta meg ezt az utat, mint mondjuk ez a műve. Tehát ő volt a korszak legismertebb magyar szerzője az egész világon. - Nyilván a sikerek is olyanok, hogy bizonyos korban nagyobbak, és bizonyos körülmények máshogy alakulnak, és akkor hátrébb szorul egy-egy szerző. Teljesen természetesek az irodalomtörténetben ezek a folyamatok. Viszont az említett urak, például Gyurkovics, vagy Hernádi, vagy Szakonyi Károly, őt még nagyon kiemelném az Adáshibával, de nemcsak az Adáshibával, hanem ott nagyon komoly nagy drámai életmű van. De akár említhetjük még rajtuk kívül Csurkát is, aki pont most lesz évfordulós idén. A tokaji Írótáborban lesz is egy kerekasztal-beszélgetés majd az ő drámai munkásságáról. - Izgalommal várom! - Gyakorlatilag azt kell látni, hogy ezek az alkotók, akiket most felsoroltunk, abban egyeznek meg, hogy tudnak reflektálni arra a korra, amiben élnek, és úgy tudnak reflektálni arra a korra, hogy maradandóan érvényeset mondanak róla. A Házmester siratótól, az Adáshibán át, és lehetne számos mű címet most felsorolni különböző szerzőktől, amik működőképes darabok, azért azok mindig attól azok, hogy a ma nézőjét meg tudják szólítani. Bessenyeivel kezdtük, és ő meg tudja szólítani azért, mert van benne egyetemesség, és ezekben is mind van, és egyszerre helyiek és egyetemesek. - Nekem az is eszembe jutott, hogy ugyanakkor nekik a szocializmus minden szürke éve foncsorozó és összeszorító valóságából kellett mégis csak leírni a valóságot, és egy másfajta aspektusból nézve. Amikor egy ilyen szituáció van, az fantasztikus, hogy ebben a humor segít. Hernádi és Gyurkovics között számos ilyen anekdota van. - Valóban. Nekem mesélte Hernádi, hogy amikor elkezdtek drámát írni, akkor ő megkérdezte Gyurkovicstól, hogy mégis hogy kell ezt csinálni. És Tibor azt válaszolta állítólag neki sétálás közben a Körúton, hogy hát kiírod a nevet, kettőspont, és hogy mit mond, utána a másik szereplőnek a nevét, kettőspont, és leírod, hogy mit mond, így kell drámát írni. Azért ennél többre vitték mindannyian, de jól froclizták egymást. - Hogyan látod a magyar dráma helyzetét, hiszen te egy olyan színház igazgatója vagy, akik jelentős szerepet játszanak abban, hogy kortárs magyar szerzők műveit interpretálják, még pedig óriási sikerrel. Én most gondolok a Portugálra, vagy gondolhatok a Szibériai csárdásra is, amit egész egyszerűen teltházakkal játszotok, és fetrengő siker. - Azért érdekes ez a két mű és ez a két szerző, hiszen a két mű teljesen más témakört ölel fel, és egy kocsmakomédia, amiben nagy életbölcseletek hangzanak el, míg a Szibériai csárdás visszavisz bennünket az első világháború idejére, és mégis azzal a frissességgel, amivel ma szemléljük a világot, ott van mind a két műben két szerzőben. Tehát az a frissesség, ami bennük van, az igazából érdekes számunkra, hiszen én még abban a korban születtem, amikor Csurka, Hernádi és Szakonyi uralták a fiatal nemzedéket, de a két kort nézve különbséget nem igazán lát az ember, hanem az a fajta szellemiség, az a fiatalság, ami jellemezte őket, ez mindegyik műben benne van. - Valami miatt örökké korszerű marad a dráma, nevezetesen kérdésfeltevés, konfliktus, válaszok, és ami a leglényegesebb, mindig egy elemelkedésben kimondott igazságok a valóság hétköznapiságához képest. Ebben az ókori görög dráma és egy mai kocsmadráma nem nagyon különbözik. Éljen tehát a dráma, ünnepeljük így a Magyar dráma napját, szeptember 21-et.

Mai műsorunk címe: A magyar dráma napja. Erről a témáról fogok beszélgetni meghívott vendégeimmel. Műsorunk elején adunk majd egy kis drámatörténetet a középkortól, egészen Madách Imréig. Aztán megvizsgáljuk majd, hogy hogyan alakul a magyar dráma helyzete a 20. században, Herczeg Ferenctől Csurka Istvánig. Végül pedig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen a magyar dráma helyzete ma, napjainkban, kik a legjelentősebb szerzők, és korszerű műfaj-e a 21. században a dráma.