(magyar ismeretterjesztő műsor, 25 perc) A gyűjtőszellem úgy szabadul ki egyes emberekből, mint a szellem a palackból. Ez az a szenvedély, amely csodálatos értékeket teremt. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről, és arról a kultúráról, amit megtestesítenek. A gyűjtők gyűjteményeikkel különböző fázisokban vannak: van aki még gyűjt, van aki felhalmozta a tárgyakat és van aki már múzeumba rendezte azokat. Egy közös van bennük: valamennyien értéket mentenek és mindegyikük a közjót akarja szolgálni. A gyűjtők személyisége rendkívül érdekes, a tárgyak megszerzésének, vadászatának története kész regény, és akkor még nem is beszéltünk maguknak a tárgyaknak a történetéről.

(Narrátor) - Annyiféle gyűjtő van. Ki nippet, más aranymaszkot gyűjt vagy baglyokat. Tárgyakat lényegében. Mégha madárdalt vagy pillanatokat is gyűjt, fájlok, digitális fotók formájában. És vannak olyan gyűjtők, akiknek gyűjteménye, saját életükben őrződik. Gyűjtőszenvedélyük nyomán, vannak tárgyaik is, nem kevés, de igazi gyűjteménnyé mégis az teszi azokat, amit emlékeikben, tudásukban, szívükben mindennapjaikban a hajdan múltakból őriznek. A Kunhegyesen élő Oláh Lajos, helytörténeti gyűjtő. A mezőváros hajdani mindennapjainak még fellelhető tárgyait őrzi, több mint 30 éve. Gyűjteményének javát, a főként nagy állattartásból élő nagykunsági gazdák redemptusok, pásztorok tárgyai adják. Azokon keresztül elevenedik meg, egy egykor volt életforma. - A Feketehegy utca 36. szám alatt születtem, 1946. január 8-án, 10-én meg, kikiáltották a Köztársaságot. Ugye én nagyban a királyságban születtem, akkor még élt a dédanyám is. Tóth Borbála volt, ő pásztorcsalád, a dédapám meg annak a minden őse pásztorok voltak. Én, mint kissrác mindig kimentem figyelni, volt egy fekete tehén, ami nagyon ritka volt. És azt mindig kerestem, hogy merre van. Nagyapáméknak őnekik két tehenük volt, a Remény meg a Kati. Volt úgy, hogy a két tehenet én vezettem ki és nanám úgy jött utánam. Még nagyanyámnak is megemlítette, hogy nem féltem a jószágoktól. De egy nagyon kemény volt a nagyapám. Addig kellet neki a kutya, míg haszna volt belőle. Miért kezdtem el gyűjteni? Szűcs Sándornak kaptam egy könyvét meg, megvettem Győrffy Istvánnak a könyvét. De olyan érzésem volt, minthogyha én, ott lettem volna, ott lennék a pásztorokkal. Én is fagyoskodtam. Meg, csak ki kellett hajtani azt a jószágot. Reményt meg Katit, mindig ki kellett hajtani, legelni kellett. Ha valamit kaptam, egy legénybotot vagy egy fokost. Addig szerettem fogdosni, míg érezem, hogy az enyém. Ez a birtoklási vágy, hogy kié volt. Mert meg tudom mutatni, a pásztorok nem annyira nagyot használtak fütyköst, mert azt föl kell ám, emelni. Meg zavarja az embert ütés közben. Túl hosszú. Vannak nekem ilyen kicsi fütykösöm is. Ezt mind tanyákon találtam, ablakba volt betéve. Azt tudni kell, a kunok között itt a legtöbbik birka volt. Juhok. Mert az volt a fő. Magában az élelembe is. Most is 1 hét múlva, egyik lányunokám már érettségizik és birkát főzők itt. Öntöttvas üstben. Kunhegyesnek, vagyis Nagykunságnak, a "D" a száma. A karcagi a "D12", a Madarasé "D13". A Kunhegyesé "D16". Előtte a daruláb volt. Kántor Bandi bácsi ez is egy nagyon-nagy redemptus család volt. Ő adta nekem. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyire bízott bennem, hogy én vigyázzak rá. Na és ez az, ami nagyon-nagyon tetszik nekem. Csalnay János. Még voltak kóbor kutyák, azok is elcsípték a bárányokat. Van ilyen csörgő rajta. Ha szalad, akkor érezze a ló vagy a jószág, érezze, hogy neki menekülni kell. Ennek nagyon örülök. Mind a háromnak, mert nagyon ritka. Van itt még egy érdekesség. Ez azért volt, hogy a borjút, mikor el akarták választani az anyjától, akkor az orrára felhúzták és szúrta a hasizmokat, kemény dolog volt ám ez. Ez paoka, úgy mondják. Egyiket a nászuramtól kaptam, másikat meg úgy találtam a méhtelepen. Itt a szomszédom Tihanyi Lajosné ajándékozta. Még a férje gyűjtötte ezt a karikást. Ez is jellegzetes kunhegyesi. Szép kiveretett, 1939-ből való. Ezeket a berakásokat, fogkefének a nyeléből pakolták be. Ez minden eredeti rajta, még a rafia is. Ugyan az a két előtétes. Szeretném megmutatni párdarabot ebből is. Ez jellegzetes nagykunsági. Ugyan ilyet láttam Túrkevén, az acélt ebbe tartotta a koma. Van egy másik, ezt Kunhegyesen szereztem. Ez is eredeti, minden. Nem nyúltam hozzá, csodálatos az acélja. Mindig azt szerettem, amit egyszerű emberek készítenek. (Narrátor) - Oláh Lajos gyűjteményének legbecsesebb, országosan is egyedülálló darabjai a legénybotok. Szent László aranylegendáriumának egyik miniatúráján, lovas kunvitéz, csillagfejű buzogánnyal üti le a királyt. Míg a honfoglaló magyarság fokost és csákányt használt, a vas vagy bronz buzogány a XIII. század folyamán a kunokkal költözött be, a Kárpát medencébe. Az egykori lovas fegyver évszázadok alatt elvesztette harci funkcióját. De ónosfa alakjában a csárdabeli, pusztai nézeteltérésekben hosszú ideig még megőrizte szerepét. Az ólmos bot a nagykunsági utódok kezén az 1880-as évekre megszelídülve, egészen az 1920-as évekig jobbára a tehetősebb legénység szimbólumává lett. - Ezek nagyon szép. Rá van írva, 1911-es. Ez egy kunmadarasi. A madarasi teljesen más, mint a kunhegyesi. Kocsányos tölgy. Itt, az Alföldön nincs somfa. Tudni kell, hogy a Kunhegyesiek ugyanilyen gyümölcsfára csinálták. Szépen kiesztergálták, rátették a nyelet. Rá van írva, hogy: Belzovici János 1886. És plusz rá, ólom öntéssel, kiöntötték a végét. Bence Szabó Miska bácsi, a Városházán dolgozott. Sok minden dolga, nálam van. És itt van, lehet látni, milyen büszkén könyököl rá. Ez egy kun redemptusoknak a jelképe. Van egy vas buzogányom. Nagyon ritkák. Ugyanilyen vasfokos, itt van benne a mester jele, beleütve. Ez körülbelül 1700-as évekből való, nádas házban volt bent. Ezt hívják kálvinistakeresztnek, mert mi kálvinisták vagyunk. Mikor lóháton bejöttek, agyon tudta csapni a réti farkast és a rossz szándékú ember távoltartására. Mikor bejött a városba, fogta leütötte és akkor ezzel bement istentiszteletre, békésen és utána visszatette és lóháton elballagott. Ugyan ilyen van rézből is. Utoljára Kunhegyesen a 60-as években Pali bátyám járt be tanyáról. Beült a kocsmába, étterembe, mindig a lábát erre tette rá, hogy ne mozduljon meg. Egy szép legény volt kiöntve egy varjú ágával vezetve. (Narrátor) - A Hortobágy, Magyarország és egyben Közép-Európa legnagyobb pusztája. Ecsedi István szerint, a természettől állattenyésztésre, pásztorkodásra volt rendelve. Ekként olyan egyedülálló állattartó kultúra alakult ki vidékén, amely egészen napjainkig megmaradt. A java részben legeltetésre alapozott állattartás évszázadokon át igazodva a szélsőséges időjáráshoz, megőrizte ősi állatfajtáinkat és az állatokat őrző, gondozó pásztorság hagyományait, értékeit. Egészen a mai napig. - Na, keljél csak felfelé! Saját tenyésztésűek. Vettem 2- 3-at, abból, ha már 1 beválik, az nagyon jó. Ugyanolyan hajlamos lesz kenelésre, mint az anyja vagy apja, jól dolgozik. Értelmes, nem zavarja szanaszét a marhát, hanem össze fele hajtsa. Amit intek neki vagy kérek tőle, azt csinálja meg. A kutyát elküldöm, ilyenkor még szalad utána. És mikor olyan, hogy látom, hogy akarja, önállóan is szeret dolgozni, akkor kiviszem magában, egyedül. Akkor jobban kell odafigyelni, hanggal. Integetni neki, hogy most idemenjen, ne menjen tovább, ne álljon ott le. Körbe se menjen rajta, menjen ki, keresse meg az elejét. Fordítsa visszafele. Olyankor megszoktam dicsérni. Amúgy, ritkán. A borjú, el is jött az anyjától. Szerintem, így ameddig meg lehet közelíteni. De amúgy támadná az embert. Képes lenne elütni is. Szép bika-borjúja van neki. Had maradjon, majd bejön az délután. Még gyenge a borjú. Nincs hozzászokva a járkáláshoz. Este, ha lemegy a nap, besötétedik, akkor nem lássa az ember, csak hallja. Meg azt mondják, aki nappal gulyás, az éjszaka aludhat. Nappal meglegeltetni normálisan, reggelig kibírja. Pásztorhoz hozzátartozott az öltözék, ruha, ezek a gombok, ez tartsa össze a ruhát. Nem úgy működik mintegy ünnepi zakó. Kigomboljuk a mellényt és fölül van egy ilyen szíj, ezt kifonjuk, kifordítsuk, aztán meghúzzuk a zsinórt aztán szépen leszedhetők a pitykék. Aztán ugyanúgy - nem kell az asszonyt megkérni, hogy varrja már fel - visszahelyezzük a lyukba és visszafűzzük. Így akkor fel is van varrva a gomb. Ez a kerek a gulyásoké. A gulyásoknak mindig ilyen kerek gombja volt. Van akinek kisebb-nagyobb, ízlés szerint. Ki, milyet szeretett. Csíkosoknak van ilyen hegyes gomb, meg tudom mutatni. És aztán van a juhász gomb. Ez érdekesebb, világos, ilyen kis bigyós, ilyen csipkés. Ez még az apósomé volt, mert ő juhász volt. Hát, énrám maradt. Én meg úgy vagyok, legközelebb odaadom a fiamnak. Ő is hozzáfogott a pásztorkodáshoz, akkor ő majd tudja használni. Másként nem rárakja egy mellényre, meg lesz a falon fölakasztva, mint dísz. Vannak ezek a kis kolompok, a kutyának a nyakába, hogy elküldöm a kutyát, eridj amarra vagy gyere mellém, vagy fordítva. A kutyának nem kell annyit dolgozni, mert hallja a marha és akkor már jön visszafele. Vagy lesunyít, lehúzódik, elbújik vagy nem ugrik fel. Vagy pedig felugrik, amikor hallja, elszalad messzebbre. Nekünk nem is érdekünk, hogy a kutya a nyulat hajtsa. Nagyon ritka kutya az, amelyik utoléri a nyulat. Abból mi, nem eszünk. Esetleg csak ha megtudjuk ütni, bottal. Van itt ez a kis készülék. Tűzkő meg ilyen kovakő, ilyesmi. Lehet így, szikráztatni. Ehhez van ez a tapló és ha erre szikráztatjuk, akkor begyullad. És akkor már ég is a tűz. Kis János bácsihoz kerültem ide, annakidején 76-ban. Bicskatartókat, karikásokat font és úgy ellestem, mit csinál, hogy csinálja. Nem annyira szerette mutogatni, de azt mondta: látom, érdekel, na nézzed akkor. Hát, mondom akkor meglesem. Aztán én is vásároltam, próbáltam fonogatni. Mondtam: Jani bácsi, nem forr úgy össze, mint a magáé! Azt mondta erre: Nem úgy kell azt, meg kell kezdeni a fonási sorrendet, aztán úgy adja magát az, el se lehet téveszteni. Hát mondom, annak aki tudja, annak igen! De aki még most kezdi... Ezelőtt a csordások, kondások ilyen kürttel járták a falut. Végig mentek a falun és fújták a riadót! Nyáron mikor nyitva vannak az ablakok, hallatszik, - hú, megyen a kondás, gyerünk kifele, hajtsuk ki a tehenet. Hajtották ki a legelőre. Itt egy másik, ezt egy gulyás versenyen nyertem. Ez már egy kicsit díszített. Ezelőtt volt olyan, hogy "Kihajtási nap", áprilisban volt általában. Nagyobb volt a fű, harapni is tudott a marha, akkor kijöttek és még a hó nem esett, hátán vitte be, hátán hozta ki. Kihajtáskor kiszámolták, a marhát, átszámolták aztán bele rovásozták, hogy hány darab a marha. És ősszel el kell számolni a pásztornak, hány elhullásod van, mennyi többleted van. Akkor hasonlítsd össze, ennyi volt az enyém, mennyi az elhullás, mennyi a szaporulat. Ha nem egyezett, akkor aszongya - na, eladtad vagy levágtad, mi lett vele? Ha jól viselkedik a marha, akkor közben fúrunk, faragunk, reszelünk, bőrt vágunk, kolompszíjat javítunk. Eltöltsük az időt. Olvasunk vagy rádiót hallgatunk. A gulyás kalapokat csináltatjuk. Egy fejméret, aztán 2 hét múlva elkészül, mehetünk érte. Nekem ilyen gyorsköszönő vagy baseball sapkám, nincs. Madarak járnak erre, darvak. Ősszel vonulnak hazafele és itten megpihennek aratás, kukoricatörés tájékán megjelennek és közben a vízpartokon, vizes árkok mellett csipkedik egymást, a tollat kiengedik magukból. Aztán megyünk és válogatunk benne. Sok rossz toll van, jó az nagyon kevés van. Kiskalapba is hordom ugyanígy a tollat. De abban sűrűbben szoktam cserélgetni a tollat, hogy hát azért abban bemegyek a városba vagy a faluba, hát azért lássák, hogy rendben van. Sokan meg is néznek. Múltkor bementem a Corába, sorba álltam, hú de néztek is. Ezek se sokat láttak pásztor embert! Általában ilyenben járok itt az állatok mellett. Ez a mellény állandóan rajtam van. Annyira hozzászokik az ember, a háta a dereka. Hiába veszek én pulóvert, de ha ez nincs rajtam, hiányzik. Meg könnyű benne dolgozni, nincs válla vagy ujja, könnyű. Könnyű viselet, egyszerű. Pásztorszűr. Víz, eső ellen ezt felvesszük. Kicsit bekeményedik és aztán nem ázik át. Szél ellen is nagyon jó, mert ameddig leér, addig nem éri az embert a szél. Ez régi fajta, több mint 100 éves. Megállunk így, kiáll a körbe a szűrnek az alja része és akkor lecsorog róla. Természetesen hátat fordítunk az időnek. Mint a marha is. Hát ilyen jövéseket nézegetünk az árokparton, folyóparton. Kivágjuk kis csákánnyal, szárítjuk vagy füstöljük, kormoljuk. Égessük, kifűtsük, aztán mikor olyan állapotban van, akkor ilyen ottan csinálni, eltöltögeti az időt vele. Vettem ide annak idején takarmányt Februárban jött a tenyészbika. Mondja Jani bácsi: nemhogy elvállalnád azt a bikásságot, látom szereted a marhát. Hát mondom, hogyne szeretném. Otthon nekünk is van jószág, igaz nem magyar szürke, magyartarka, de az is marha! Van birkám is otthon, meg disznó. Azt mondja a főállattenyésztő: Na, Imre mit szól hozzá? Hát mondom, megpróbálom. Tavaszig, áprilisig aszongya, még meggondolhassa. Jól van, mondom. Na, kihajtáskor kérdi: Na, Imre vegyünk fel bikást vagy ne vegyünk. Hát mondom, ha én megfelelek, akkor nem kell. Na, azt mondja, akkor oké. Azt mondja, akkor mehetek a bikához. Folyamatosan, hajkurászhatom ottan, egész nyáron. Azóta meg aztán, folyamatosan. Tanulom, tanulom még mindig tanulom. Pap is holtig tanul, de van mikor még én is azt mondom, hogy ez nem igaz, hogy hát még mindig tanul az ember. Én is tanítom a sok fiatalságot, akik idejöttek. Általában mindig ideküldik hozzánk, valami kis gyakorlatot szerezzenek. Tanulják, hogy-hogyan kell jószágokkal bánni, meg hogyan kell etetni, itatni, legeltetni, meg merre kell menni, mikor, milyen irányba. Általában a marha, mindig szembeszéllel megy. Nemcsak a marha, a birka is. A legyet lefújja a pofájáról a szél. Én nem is vágyom máshová, az az igazság. Én szeretem az állatokat. Mindig voltak állatainak. Belenő a gyerek. Az ember hozzászokik, megszokja, hogy most annak enni kell, inni kell, víz kell, vízcsere. Legelni kell neki Ami be van zárva, enni adni kell. És ez így valahogy bennem maradt. Megmaradt bennem. Én szeretem a régiségi dolgokat, mert az az igazi. Összetákolt valamit, azzal úgy vagyok, azt nem. Amit régen megcsináltak, az meg van csinálva, az biztos. Ilyen egyedi darabok, nagyon régi. Sose tudni, majd a fiaim is mit látnak benne. Ha mást nem, akkor majd valamelyik múzeumba, odaadom. Akkor had látogassa az útókor, miket mentett meg az ember. Beviszi a vasgyűjtőbe, adnak érte egy doboz cigarettára valót. Én inkább megtartom.